A médiatörvény árnyékában

Egy jóval kevesebb port kavart törvénymódosítás borzolja leginkább a magamfajta közösségi - és radikális szociális munkásokat. (Legalábbis remélem).

Saul Alinsky a közösségi-radikális szociális munkás is azt vallja, hogy: a szólás- és sajtószabadságnál jóval fontosabbak a közösségek születése szempontjából a gyülekezési és szervezkedési jogszabályok.

A kormány talán előre látva a tavasszal várható elégedetlenségi és lázadási hullám kibontakozását (melyek mindenkor a jól szervezett szakmákban a kollektív szerződés megkötése és a bértárgyalások alkalmával nyernek táptalajt), ennek elejét véve, "kicsit" belenyúlt egyik legfontosabb alkotmányos jogunkba. Ez a jog, melyet még a XIX. és XX. század hosszú évtizedeinek véres küzdelme árán sikerült kikényszeríteni mára kiherélve fekszik a szakszervezeti iroda poros parkettáján. Az alkalmazott bérmunkások egyetlen jogszerű (legális) és mindezidáig legfenyegetőbb eszközét, mely közvetlenül a termelést ill. szolgáltatás nyújtást bénítja meg, ha kell akár a rövidebb munkaidőért akár a több bérért (az elmúlt években de akkor is ritkán, sajnos csak ez utóbbiért) harcolva vethettünk be. A sztrájkjogba belevert "még elégséges szolgáltatásról való megegyezés" előírása a sztrájk megkezdése előtt, minden laikus számára egyértelműen jelzi, hogy a sztrájk lényegi élét sikerült így tompítani. Lévén a sztrájkjog lényegi sajátossága, hogy gyakorlása minden esetben mások jogainak, adott esetben alapjogainak különböző mértékű korlátozásával jár, így egy ilyen előírás, melyben a sztrájkot folytató megállapodik, a sztrájkot elszenvedővel, hogy nem nagyon, csak kicsit sztrájkol (értsd: okoz kárt - hiszen a sztrájk legális károkozás) abszurdnak nem csak hat és tűnik, hanem egyértelműen vicckategória. Persze sok elnyomottnak nem az, hiszen ők még nincsenek a tudatosodás azon fokán, hogy felismerjék, előrébb való adott csoportok szociális és gazdasági érdeke, mint, hogy vkik hozzáférhessenek bármillyen szolgáltatáshoz, melyet ráadásul bérért végez ugyanaz a csoport.

Az amúgy is igen szervezetlen hazai kizsákmányoltak, - akikre Európában a legkevesebb sztrájkperc jut, - tudatosodásának lehetőségét fojtja el az amúgy nem véletlenül egy szociális munkás beadványaként született törvénymódosítás. Georges Sorel gondolatai egyértelműbben megvilágítják fenti állításom: a sztrájk egy olyan dialektikus harci forma, melyben az emberek, a harc során aktivizálódnak, ugyanakkor az ezt megelőző mobilizáló erőt, a sztrájk meghirdetése eredményezi.

Vagyis: tudatosítás a sztrájkhoz, a sztrájk által. 

Tehát a sztrájkjog kiherélése nemcsak, nyílt hadüzenet a dolgozók számára, hanem nyílt színvallása is az elnyomásnak, mellyel megfosztják az öntudatos kizsákmányoltakat annak lehetőségétől, hogy ne ököllel vívják ki emberi mivoltukat.