Robert Castel, A szociális kérdés alakváltozásai című könyvének előszavából idézett szociális polémiája, melyet 1995-ben vetett papírra, ma időszerűbb és égetőbb kérdés, mint valaha.
A szociális kérdés azt a kérdést jelenti, milyen helyet foglalhatnak el az ipari társadalomban a dolgozók társadalomból leginkább kiszakadt csoportjai. Mindaz, ami a társadalmi struktúra végvidékein, az ipari forradalom előtt a csavargók, a XIX. században a "nyomorultak", napjainkban pedig a "kirekesztettek" körül kikristályosodik, egy átfogó társadalmi dinamikába ágyazódik bele. A szociális kérdés ugyan mindig a társadalmi élet peremén mutatkozik meg kihívó nyíltsággal, de azért mindig a társadalom egészét kérdőjelezi meg. Egyfajta bumerángeffektus mutatkozik meg ebben: azok a problémák, melyeket egy kudarcai okán a társadalmi formáció peremvidékére vetett népesség hív életre, a központokra hullanak vissza. Hiába lépett a világ a posztindusztriális társadalom korszakába, ez semmit nem változtat azon, hogy az, ahogyan a "kívülrekedtekkel" bánnak, mindig attól függ, milyen a "benn lévők" helyzete. Mindig a döntésközpontokban kialakított orientációk lökéshullámai (lett légyen szó gazdaság- vagy szociálpolitikáról, vállalati menedzsmentről, ipari szerkezetátalakításról, versenyképesség fokozásáról stb.) fognak végigzúdulni a társadalmi lét különböző zónáin. De ennek fordítottja is igaz, nevezetesen, hogy a hatalmasok, a biztos helyzetűek sem hihetik, hogy Olümposzon trónoló istenekként közönnyel nézhetnének le a világ lábuknál elterülő nyomorúságára. Az integráltságuk védelmét élvezők, a sebezhetők, és a kiilleszkedettek, ugyanabba a társadalom-egészbe tartoznak, még ha ennek egysége problematikus is. Ha a gazdasági hatékonyság és a szociális kompetencia újradefiniálásának az az ára, hogy a lakosság tíz, húsz, harminc vagy még annál is több százalékát útszélre kell vetni, beszélhetünk-e még akkor ugyanahhoz a társadalmi közösséghez tartozásról? Egy demokratikus társadalom meddig mehet el annak eltűrésében, amit én, kirekesztés helyett, inkább társadalmi ellehetetlenülésnek neveznék?
Meggyőződésem szerint ez az új szociális kérdés.
Mit tehetünk azért, hogy visszasegítsük a társadalom mozgásterébe a körülmények hatalma által ellehetetlenített csoportokat, s hogy véget vessünk a kiilleszkedés okozta vérveszteségnek, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy kivérzik az egész társadalom? Az így föltett kérdés nem kerülheti meg az államot, s azt a szerepet, melyet e körülmények között annak be kell töltenie. Vagy elfogadunk egy olyan társadalmat, mely teljes egészében a gazdaság szükségleteinek engedelmeskedik, vagy megpróbálunk olyan arculatot adni a szociális államnak, hogy képes legyen megoldást nyújtani az új kihívásokra. Egyezségre kell jutni abban, mit jelent a szolidaritás, a munkához és állampolgársághoz való viszony: végig kell gondolni, mik a feltételei a mindenki számára biztosított társadalmi tagságnak, hogy mindenki szabadon kereshesse mások társaságát, vagyis másokkal egyenrangú tagja legyen a társadalomnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése