Radikális- és kritikai szociális munka; 1

Egy szakmai beszélgetésen Háberman Zoltán (ELTE tanársegéd) vetette fel; miszerint: mi, valójában kritikai szociális munkások vagyunk, mert a radikális valami "extrémebb", dolgot takar.

Akkor és ott nem szálltam vitába vele, hiszen nem ez volt a beszélgetés témája, de azóta is gondolkodtam felvetésén és arra jutottam, hogy a különbség a két irányzat között semmiképp nem a tettek elszántságának mélységéből vagy épp az eszközök megválasztásából adódnak, hanem a szociális munkások helyzetéből.

Vagyis a kritikai szociális munkások az ellátórendszerben de egyben közvetlenül ellene is dolgoznak, ezen szociális munkásoknak köszönhető, hogy még mindig van a szociális ellátórendszerben bürokratizmus és címkézés mellett emberség, együttérzés, szolidaritás az elnyomó mechanizmusok letörésére irányuló szakmai munka.
Ezen kollégák még mindig kitartanak a szociális ellátórendszerben való tevékenység mellett annak ellenére, hogy a struktúrák, a jogszabályi környezet és maguk a szociális munkások vagyis közvetlen kollégáik sem kedveznek már, a történelmileg kialakult szociális munka céljainak és alapelveinek megvalósítására.

Ezzel szemben a radikális szociális munkások "feladták" ("nem hisznek benne", "nem tartják hitelesnek" - több eltérő álláspont is megtalálható az okok mögött) 
az ellátórendszerben való munkálkodást, mert egyszerűen azt tapasztalták, hogy túlságosan elbillent a mérleg a szegényeket megregulázó és őket a saját bajaik okaként tekintő megközelítések felé, mely megközelítések mindig is részei voltak a szociális munka mindenkori történetének, bár korszakonként változó befolyással. A radikális szociális munkások nem tartják lehetségesnek "a benne is és ellene is dolgozó" szociális munkásról szóló elgondolást (lásd P. Leonard munkái) ehelyett kívülről, függetlenül senkinek és semminek alárendelve tudják kifejteni kritikai álláspontjukat ill. megszervezni akcióikat.

Mindkét irányzat bár potenciálisan szövetségesek de érthető módon bizonyos speciális esetekben egymással szemben is állhatnak.
Míg a radikálisok megkaphatják a "megfutamodottak" jelzőt, hiszen feladták, hogy a rendszeren belül egyes egyéneknek segítve ellensúlyozzák az egész struktúra elnyomó, szabályozó jelenségeit.
Addig a radikálisok részéről a kritikai szociális munkások irányába a "rendszerszolga" vád hallatszik leginkább, hiszen éppen ez a kényes egyensúly, mely a legsérülékenyebb, hogy a struktúrákban hivatásukat gyakorlók végeredményben az elnyomó rendszer és - struktúra működtetői.

A kritikai szociális munkásoknak tudatosság valamint önismeret szükséges, hogy ne váljanak a status quo fenntartásáért dolgozó hagyományos szociális munka megvalósítóivá.
Ugyanakkor arra is kell ügyelniük, hogy ne túlságosan direktbe építsenek ellen-rendszereket, vagy leleplezzék az ellátórendszerben és a társadalmi környezetünkben lévő elnyomásokat. Hiszen ebben az esetben az ellátórendszer veti ki magából őket és nem is tart igényt rájuk.
A radikális szociális munkásokat próbára tevő kihívás épp a helyzetükből adódik, hiszen az ellátórendszeren kívül, akarva-akaratlanul eltávolodva szakmai közösségeiktől, nehezebben tudják tartani azon kritikai szociális munkásokkal a lépést, akik a mindennapi tevékenységük során észlelik, hogy hány sebből vérzik valójában a mainstream szociális munka elmélete és gyakorlata. 
A másik, radikálisokat relevánsan érintő kockázat, hogy ha egyszer fellépnek a radikális szociális munkás "útra", akkor onnét aligha vezet vissza út a hagyományos szociális munka világába.  

A két irányzat, bár inkább 1, hiszen szövetség létrejöttekor egymás kiegészítői és nem egymás kritikusai, a fentiek értelmében megadja a lehetőséget a kritikai szociális munkásoknak, hogy ne közvetlenül ők konfrontálódjanak és a radikálisoknak pedig az információt, ahhoz, hogy kritikájuk pontos, éles és naprakész legyen.


Összefoglalva; a kritikai és radikális szociális munkások közötti egyetlen különbség abban áll, hogy előbbi a rendszeren belül dolgozik ellen, míg utóbbi a rendszeren kívülről.