Egy kritika kritikája

avagy amit egy liberális szociálpolitikus nem tud vagy nem akar észrevenni

Jelen cikkemben Szikra Dorottya szociálpolitikus Produktív szociálpolitika c. cikkére reagálok a radikális szociális munka szellemiségében.


Nemcsak központosítás és jogfosztás zajlik, az Új Munka Terv végrehajtásával, hanem ezzel párhuzamosan egyfajta erőszakosan felülről irányított "egységesített életmód-osítási" folyamat. Vidéki és földdel rendelkező esetében ez egyfajta kispolgárosítási, a városi munkanélküli népesség esetében pedig "bérrabszolgásodási" folyamat.
Az, hogy ezeknek a Munkaprogramoknak a szellemi elődei a Horthy-korszak nemzeti-keresztény, amúgy soviniszta és antiszemita politikai filozófiái között találhatóak cseppet sem újdonság. Talán ennek mostani tudatosulása, ráébredése sokkolja a liberális szociálpolitikusainkat is. ("A már létező elnyomás tudatosítása súlyosabbá teszi ennek létét" Freire). A (köz)munkaprogram hasonlóan liberális vagy szocdem jellegű elődeihez továbbra is a rendszer keretei között próbál találni megoldást. Cseppet sem tudomást véve arról a jelenségről, melyet több szerző pl.:U. Beck, V. Forrester, R. Castel, Szalai E. már leírt, és a termelékenység új törvényének neveznek miszerint: "egyre kevesebb jól képzett, globálisan kicserélhető ember, egyre nagyobb teljesítményt és szolgáltatást tud nyújtani, következésképp a gazdasági növekedés most már nem csökkenti a munkanélküliséget, hanem fordítva a munkahelyet csökkenti"
Ezzel megteremtve a dologtalanok (v. feleslegesek) társadalmi osztályát.
Nemcsak a közmunkaprogram, ahogy Szikra Dorottya állítja, hanem úgy általában a (bér)munka is "az egyén önrendelkezését, méltóságát, választási lehetőségét veszi el...". Hiszen a munkáért zajló egymás ellen folyó ádáz harc nem engedi a leendő alkalmazottat válogatni vagy épp méltóságát vagy önrendelkezését bármilyen mértékben tiszteletben tartani. Az állandó munkakényszer nyomása közben, melynek a többség ki van téve, csak egy liberális gondolkodásában jelenthet meg "a választás", "a méltóság"  fennkölt fogalma, miközben maguk a dolgozók tudják; régen nincs és nem is volt ez választás vagy végképp önrendelkezés kérdése. Mivel egyetlen legális jövedelemszerző forrásuk a bérmunka. A Magyar Munka Tervvel épp ez a legnagyobb probléma, hogy mostantól már esélyt és lehetőséget sem hagy alternatív életformákra, életmódokra, hanem egységesen, totális módon mindenkit a munka (legyen az köz vagy bér) igájába hajt. Vallási fundamentalizmusként agyba-főbe ismételgeti, "aki tud dolgozzon" zsoltárt, tudomást sem véve arról a törvényszerű helyzetről, hogy nincs annyi munka, amennyi munkakereső.
Hiú ábrándot hajt de ez azáltal válik veszélyessé és embertelenné, hogy ezt állami szintre emelve rendészeti jellegű irányítás és ellenőrzés mellett teszi és ráadásul még (várhatóan) szankcionálja is. Egyszóval tudatosítja az általunk már régóta hangoztatott Sorel-i mondást, miszerint: "a kormány szégyelli bevallani, hogy a zavargások veszélye miatt folytat szociálpolitikát" azzal a különbséggel, hogy ma már a szociálpolitika végrehajtói nem a szociális munkások, hanem rendőrök és egyéb körzeti megbízottak. Elejét véve az esetleges zavargásoknak, hiszen mi másért bízná karhatalmi szervekre a kormány ennek a struktúrának a működtetését? Még maga is tisztában van vele (feltételezi), hogy sokan még a kényszerítő eszközök hatására sem fognak legálisan dolgozni. Amíg az illegális, fekete munkavégzéssel, többet lehet keresni, mint a bejelentett vagy egyéb közmunkát végző tevékenységekkel, addig senki ne csodálkozzon miért választják ezt az emberek. A fekete munkák létrehozója és haszonélvezője épp az a kispolgári osztály, aki a KKV-k (kis és középvállalatok) tulajdonosaként csak így tud profitálni tőkéjéből és versenyezni a nagyobb tőkével rendelkező hazai és külföldi tőkésekkel szemben. Azonban a kárvallott megint csak, az egészségügyi és nyugdíjbiztosítását ezáltal elvesztő dolgozói osztály. Vagyis először a fekete foglalkoztatókra kellene lesújtania a hatalommal rendelkezőknek és aztán elgondolkoznia azon, hogy mit kezd azokkal, akik ha akarnának se tudnának dolgozni, akik mára nem túlzás, de önálló társadalmi réteget képviselnek a dolgozói osztályon belül. Mivel azonban a feketén foglalkoztatóknak és családjaiknak nagyobb a politikai befolyásuk vagyis tudatosabban élnek állampolgári jogaikkal és vesznek részt a közügyekben, így aligha hozna a politikai döntéshozó elit őket sújtó intézkedéseket. 
Radikális szociális munkásként javaslatom: az egykulcsos adórendszer felváltása progresszív adózással, a legálisan megszerezhető bérek emelése, valamint a "feleslegessé" (szakirodalomban: dologtalanok, haszontalanok) vált tízezrek megszervezése (közösségszervezés) és mindennapos megélhetési gondjaiknak csökkentése végett állampolgári bér bevezetése. Mely utóbbi bevezetése kihatással lenne és lehetőséget adna a liberálisok által emlegetett szabad választásnak, önbecsülésnek és önrendelkezésnek is. Addig is marad a munkakényszer legyen az legális -, köz- vagy fekete munka.