Burn Out, Baby!

Kocsmárszki Kitti írása a facebookról:

Amikor dühöngök, mindig elgondolkozom, van-e értelme megosztanom vagy leírnom. Tudniillik, próbálkoztam már vele, de mindig azt éreztem, hogy senkit nem érdekel. Mindenki el van foglalva a saját életével, saját bajával, én meg leszoktam már arról, hogy nyilvánosan nyígjak. Minek? Na de ez most más. Ez nem sírás-rívás, csak a tények. Egy szakmáról. A szakmámról. Mindenkinek megvan a sajátja, a maga előnyeivel és hátrányaival. Hát nekem is. Anno úgy döntöttem, emberekkel szeretnék foglalkozni valamilyen formában. Így jött képbe a szociális munka… Fel is vettek az ELTE-re, amit végig is csináltam, mind az alap-, mind pedig a mesterképzést. Így már két diplomám van, lényegében ugyanaz a szakma, csak fokozatot léptem előre, ami elvileg több pénzt, több lehetőséget jelent, sőt idővel, az évek előrehaladtával akár intézményvezetői státuszt is. Sok tervem volt.

2011 októberében kezdtem el dolgozni egy családok átmeneti otthonában, ami alapítványként működik, 4 intézménnyel, melyből kettő Budapesten, másik kettő pedig Bp. melletti kisebb városban található. Én nem Budapesten dolgoztam, kijártam Volán busszal jó pár kilométert minden nap a munkahelyemre. Nagyon szerettem ott dolgozni, bár a körülmények nem voltak a legszebbek, hiszen egy régi laktanya épületét bérelte a fenntartó, ezt üzemeltettük családok átmeneti otthonaként.
Amikor megérkeztem, nagy káosz volt, előttem többen elmentek ilyen-olyan okokból, nagyrészt mindenki másra hivatkozva – persze mindegyiknek ugyanaz volt a valódi oka, csak nem mondta ki senki. 2011. júniusban a régi intézményvezető elment babázni, és jött helyette egy új, aki a pedagógus diplomájával és egyéb alkalmazotti előéletével egy – a szociális szférában működő – intézmény vezetésére lett kijelölve. A valódi ok ő maga volt és a hozzá nem értése, amit persze az alkalmazottakon kívül senki nem ellenőrzött vagy vett észre.
A nagy káosz ellenére sokat tanultam, belejöttem egész hamar a munkába, az elején is kevés hibát ejtettem, megpróbáltam a legjobb tudásom szerint dolgozni. Minden nap vidáman mentem be, jöttem el, élveztem a mindennapokat… Egy munkatárs, aki a jövetelem után 1 hónappal ment el, a „miért mondtál fel kérdésemre?” csak annyit mondott, hogy „nem szeretném, hogy azt mondják, én ijesztettelek el, idővel fogod tudni”. Persze azt gondoltam, csak beleunt, hisz 9 év alatt ez természetes lenne… Hát nem.
Decemberben jött az első feketeleves, lévén, hogy csáoról van szó, folyamatos munkarendben kell dolgozni, ezért az ünnepeket is bent kell tölteni. December 24. és január 1. között két napot kell vállalni – 24 órában – kötelezően. Lényegében a szentestédet nem töltheted a saját családoddal, más családokkal kell együtt lenned, sütit sütnöd, programokat szervezned és felügyelned, hogy ne történjen semmi probléma. Ezt nevezik hivatásnak. No problem. Akkor éljen a hivatás, kibírjuk, bármi legyen is. Persze megoldható lett volna másként is, be tudnának hívni helyettesítőket ezekre a napokra, hogy az állandó kollegák az egész éves stresszt kipihenhessék, de az túl sokba kerülne, 24 órára 8 ezer ft… Mi meg ingyen megcsináljuk. Ki akarna fizetni, ha ingyen is megkaphat valamit?
Közben nem kell foglalkoznunk azzal, hogy tönkretesszük a munkatársaink lelki világát, hiszen ők választották, hivatástudatuk az egekben, s miközben a felsővezetés otthon szürcsölgeti a pohár borát és ajándékokat bontogat a családjával, mi hivatásból bent ülünk halmozottan hátrányos helyzetű sorstársainkkal. Mert annak lehet nevezni őket ezek után. Sorstársak. Én legalábbis eléggé megéltem ezekben a napokban, milyen érzés kirekesztettnek lenni. Mindezt akkor még nettó 87 ezer forintért, plusz a Volán bérlet áráért, bár ettől függetlenül a BKV bérletem még mindig 10 ezer forint, amit nem vett meg helyettem senki, bliccelni meg nem tudok, mert a Volán csak kiegészítő bérlet, ahol gyakran járnak ellenőrök és kérik a BKV bérletet is.
Ez volt az első kanyar, túltettük magunkat rajta. Ez is csak egy nap, elmúlt, lépjünk tovább…
Jött a kormány adójóváírással kapcsolatos törvénymódosítása. Elvették azt a kicsit is. Így a februári fizetésem már csak 79 ezer forint volt. Bérkompenzáció persze nulla. Akárhányszor kérdeztem rá, az volt a válasz, hogy nincs pénze az alapítványnak, sőt egyszer még azt is megkaptuk, hogy örüljünk, hogy van hol dolgozni. Ami végül is igaz is. Manapság ez is nagy öröm. Ne akarjunk még panaszkodni is egy olyan országban, ahol meg lehet élni 47 ezer forintból.
Áprilisban ebből a Budapest melletti városból átköltöztünk egy másik városba, ami nekem még több utazással járt, és még több kiadással is, ugyanis ekkor már nem fizették a Volán bérleteim (ekkor már kettő kellett) 100 %-át, csak 86 %-át, a fennmaradó összeget nekem kellett kifizetnem.
Eljutottam oda július elején, hogy felmondtam. Meguntam. Elég volt.
Minden délelőttös napomon hajnal 4-kor keltem, délutános napjaimon este negyed 10-kor értem haza és a legjobb ennek a kombója volt, amikor minden második héten kedden 12 óráznom kellett. Ekkor a hajnal 4-es ébredéshez társult az este negyed 10-kor hazaérés, másnap megint délelőttös műszak, 4-kor keltem. Meguntam.
Viszont nem ezek tették fel az i-re a pontot. Leírom, hogy mi.

Megnyertünk egy pályázatot, ami 44 millió forintos EU-s támogatást jelentett az alapítványnak. A 44 millió forintot mindenféle csoportokra, táboroztatásra stb.-re lehet elkölteni. A pályázat nyitókonferenciája után volt egy megbeszélés a szervezőkkel és a megvalósítókkal. A megvalósítók között én is ott voltam, elég sok munkát vállaltam, többször utazgattam megbeszélésekre, költöttem buszjegyekre stb.
A megbeszélésen kiderültek a pályázat részletei. Leírom azt, ami kiverte a biztosítékot.
A pályázattervezettől eltérni nem lehet, azaz ha pl. egy csoportot úgy terveztek, hogy 8 alkalommal lesz megtartva, 14 fő részére, akkor ennek így is kell lennie. Amennyiben a 8 alkalomból csak 7 sikerül, és teszem azt a 8. alkalommal nem jön el 14 fő, csupán 5, akkor nem fizetik ki. Nem csak az utolsó csoportot, hanem az egészet. Az előtte levő 7 alkalmat sem. Ez a pályázat sikerességének az egyik feltétele volt. Az irányszámokat pedig olyanra szabták, amit lehetetlenség követni. Ergo hiába teljesítettem a munka 90 %-át, a szabadidőmben, hiába utaztam vissza a munkahelyre vagy külső helyszínre, hiába töltöttem ott minden alkalommal több órát, nem kapok érte semmit.
Ez engem eléggé felháborított és konkrétan visszakérdeztem, hogy jól értettem-e.

Igen, jól értettem. A következő mondat az, aminél eldöntöttem, bármi történjék, nem maradok tovább, nem csinálnak belőlem tovább hülyét. Sajnos már nem tudom szó szerint idézni, de próbálok visszaemlékezni.
„Hát nem a pénzt kellene szem előtt tartani elsősorban, hanem a szakmai előmenetelt. Nem elég juttatás az, hogy fejlődhetsz szakmailag és lehetőséget kapsz, hogy ilyen szinten is tapasztalatot szerezz? Végül is, mindenkinek más fontos.”

Hát, nem. Sajnos nem, mert lehet ugyan marhára erős a hivatástudatom, feláldozhatok sok mindent, de azért hülyének nem kellene nézni. Nekem fontos a szakmám, és van bennem hivatástudat, a legjobb tudásom szerint láttam el a feladataimat, az esetek többségében a szívemet-lelkemet beleadva, empátiával, türelemmel segítettem olyan embereknek, akiken sokszor láttam azt, hogy jobban élnek, mint én.
2012 augusztusára eljutottunk oda, hogy megkaptam azt az információt, hogy a cégnél dolgozó több ember szerint is én kiégtem. (Burn-out szindróma, amikor az ember már nem képes ellátni a munkáját, depresszióval, rosszkedvvel fordul az egész felé és több kárt okoz, mint hasznot…)

Hát innen üzenném nektek: olvassátok el még egyszer a szociális munkáról szóló könyveket, hogy megtudjátok, mi az a kiégés… és nem mellesleg kapjátok be, mert nincs igazatok egyáltalán!
Bármikor képes lennék szociális munkásként megállni a helyem, amennyiben nem rabszolgaként vagyok tartva, szaros 79 ezer forintért.

Burn Out, Baby! Burn Out!