2014. október 23-i beszédem a Blahán

Üdvözlök mindenkit! Főiskolai diplomával rendelkező, jelenleg betanított munkásként dolgozó, 33 éves szakszervezeti tag és ifjúsági vezető vagyok. Az alaptörvény szerint nem, a gyakorlatban viszont családban élő, egy 2 éves, házasságon kívül született gyermek apukája.

Fiatal érdekvédőként azt kell mondanom: a szakszervezetek rendszerváltás utáni szerepe finoman szólva is ellentmondásos. Ahogy ’56-ban a hatalom pártját fogták a munkástanácsokkal, vagyis a néppel szemben, úgy az elmúlt 25 évben is sokszor szegődtek a dolgozói érdekekkel ellentétes érdekek szolgálatába. Szakszervezeteinket a társadalom alapvető civil szervezeteiként definiáljuk. Szakszervezetként éppen ezért ma arra lenne szükség, hogy ne csak civilként hivatkozzunk magunkra, hanem kezdjünk el végre úgy is működni: legyen bennünk kurázsi, legyünk pártfüggetlenek, legyünk szolidárisak és szolgáljuk a dolgozók érdekeit a profit érdekeivel szemben. Szakszervezeti vezetőként vallom: csak így lehetünk újra hitelesek a nép szemében!

A szakszervezeti munka évszázados, kitartó küzdelemben érte el a ma oly természetesnek tűnő fizetett szabadságot, az ötnapos munkahetet,  a táppénzt, a méltányos végkielégítést, vagy a munkanélküli segélyt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezek a vívmányok milyen kemény és életveszélyes harcok árán születtek meg! A rendszerváltás óta ezek a kiharcolt jogok folyamatosan épültek le. De 2010 után, az Orbán-rezsim által bevezetett új Munka Törvénykönyve nyíltan hadat üzent nemcsak a szakszervezeteknek, hanem a munkavállalóknak is. Reálbéreink tartósan csökkennek, az adó felzabálja a végkielégítést. Egyre kevesebb a táppénz összege és egyre rövidebb ideig jár az álláskeresési támogatás. Az elmúlt fél évtizedben a társadalom túlnyomó többségét alkotó bérből és fizetésből, a napi munkából élő állampolgárok életszínvonala és létbiztonsága tartósan és jelentősen romlott!

Fel kell ismernünk - itt egy nemzet menetel a bérminimum, az általános közmunka és az általános bérrabszolgaság felé!

Hogy beszélhetnénk a munkavállalók védelméről, ha látjuk, hogy ma a gyógyulás esélyeit a beteg fizetőképessége határozza meg?

Ha látjuk, nem lesz tisztességes betegbiztosítási-, és működőképes nyugdíjrendszerünk?

Ha látjuk, hogy a gyermekeink a közoktatás szándékolt kudarcai miatt  tudatlanok maradnak?

2007-ben szociális munkásként az elesettek oldalán állva, velük karöltve harcoltam az életlehetőségeik javításáért, a tehetetlenség leküzdéséért és a nélkülözés megszüntetéséért. Utcán és erdőben hajléktalanságban élő-, illetve börtönben fogva tartott emberekkel. Mára azonban a szociális ágazatban dolgozókért küzdök, akiknek átlagbérei nem érik el a létminimum szintjét.

Ma a hivatásos segítők javarésze dolgozói szegénységben él!

Mára nem kizárólag a szegények lettek üldözöttek, hanem maguk a szegények szövetségesei, segítői is, legyenek civil, egyházi vagy állami segítők.

Össztársadalmi érdek, hogy a köz alkalmazásában dolgozók: a bölcsödei dolgozók, a szociális szakemberek, a közgyűjtemények dolgozói, az egészségügy, a kultúra, vagy az oktatás területén dolgozók a valós társadalmi súlyuknak megfelelő bért kapjanak.

A közszférában foglalkoztatottak többsége szellemi munkát végez, de jövedelmük közel 50 százalékkal kevesebb, mint a versenyszféra azonos képzettségű munkavállalóié. A fizikai munkakörökben dolgozóknál nincs ilyen szakadás, ott a bérek mindkét szektorban kiugróan alacsonyak. 40 ezer közszolga minimálbérért dolgozik. Ez havonta nettó 66.500 forintot jelent. De nincs sokkal jobb helyzetben az a 150 ezer fő sem, akik szakmunkás bérminimumot, vagyis 77.300 forintot visznek haza.

Hogyan tehetnénk hát szabaddá magunkat, ha ilyen riasztó a dolgozói szegénység mértéke?

Én jelenleg betanított szakmunkásként többet keresek, mint a felsőfokú végzettségemmel, diplomás szociális munkásként. Azért vállalok szerepet a szakszervezetben, mert meggyőződésem, hogy csak úgy válhatok szabaddá, ha munkavállalóként Magyarországon nem kényszeríthetnek lehetetlen körülmények közé. Ha majd a napi 8 órás munkavégzés végén nem az lesz kérdésem: egyen a család, vagy fizessem be a számlákat?

Éppen ezért a feladatunk adott: nem csak belépni kell a szakszervezetekbe mindannyiunknak, hanem meg is kell változtatnunk azt. Az élethelyzetünk javulása csak a szakmánk érdekképviseletén keresztül valósulhat meg.

Éljen a Köztársaság!

(A beszédemnél felhasználtam a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnöki tisztségére jelölt Boros Péterné MKKSZ  főtitkár középtávú szakszervezeti programjának bizonyos részeit.)