Au revoir (2009)

Az írás 2009-ben jelent meg az egykori http://hungary.indymedia.org/ 
oldalon:

A ma szociális munkását egy tűzoltóból és egy rendőrből gyúrták össze, a tűzoltótól örökölte a víz nélküli verbális tűzoltást, a rendőrtől pedig a gumibot nélküli őrködést a Rend (status quo) felett.

Tisztában vagyok vele, sokaknak nem fogok hiányozni, sokak nem fognak követni vagy éppenséggel senki sem.

„A szociális ellátás szakmai színvonalát is veszélyezteti” többek között
ezt az idézett részt is tartalmazta az a szakszervezeti felhívás, mely a kormány tervezett válságkezelő (megszorító) programjára reagált.
Pontosítva, nem a válság, hanem a kapitalizmus az, mely a szociális ellátás folyamatos színvonalcsökkenését eredményezi. Azonban ma már nem csak az ellátás színvonalcsökkenésével, han em a szociális ellátórendszer juttatásainak csökkenésévelis számolhatunk ill. a megmaradt juttatások feltételekhez való kötését és a korábbi jóléti (állampolgári jog) alapú odaítélést felváltja az „érdemes” juttatásra jogosult. Az évek óta elindult folyamatokra, melyek napjainkban kezdenek a gyakorlatban is körvonalazódni, nem maradt más választásom, minthogy ne adjam a nevem, és kiszálljak a szociális ellátórendszer elnyomó, szabályozó, többségi normákat követő és azt sulykoló oldaláról.
Radikális szociális munkásként az úgynevezett „ellátotti oldalra” állok.
Radikális szociális munkásként, (ha nem akarom eddigi szakmai hitvallásomat megtagadni) ki kell lépnem a legális szociális ellátórendszer keretei közül. A ma létező szociális ellátórendszerben
végzett eddigi szakmai munkám és szerzett tapasztalataim próbára tették szakmapolitikai irányultságomat, olykor olyan egyoldalú kompromisszumokra késztettek, melyet radikális szociális munkásként egyértelműen az elnyomottak (gondozottak, kliensek, érintettek) elleni „merényletnek” éltem meg. Egyfajta árulásként.
A kapitalista termelési mód újabb válsága csak növelni fogja ezen kompromisszumokat, melyeket a tehetetlenség és a valódi eszközök hiánya is tetéz a szociális munkások oldaláról.
A szociális munka tevékenysége hasonlóan a kapitalizmusban végzett többi bérmunkához, elidegeníti a munkát végzőt a munkája tárgyától, ami a szociális munkás esetében az elnyomott. A bérmunkában végzett szociális munka szükségszerűen eredményezi a szociális munkás és az elnyomott (kliens, érintett, gondozott) ellentétes platformra kerülését.
A szociális munka történetének kezdetén még működött a tolerancia, az empátia, a szép szó, a meghallgatás és a megengedés, de a társadalmi különbségek növekedésével ez egyre inkább párosult az „oda nem figyeléssel” és legfőképp a megértés hiányával. Mára azonban eltűnőben van ez a liberális beállítottságú (elfogadó megengedő/rogersi) szociális munkás típus is, helyét egyre inkább átveszi az elváró, a címkéző, a lesajnáló, a dologra/munkára bíró/ösztönző/kényszerítő, az atyáskodó karakterű szociális munkások özöne.
Ha valóban megértenénk az érintettek oldaláról jövő jelzéseket, akkor ellentmondásba keverednénk saját magunkkal, sőt saját életünkkel, mely többnyire többségi normákat követ. A végzett munkánk eredeti céljától való eltávolodásról már nem is beszélve. 
A ma létező szociális munkás tevékenységek kivétel nélkül mára feladták az igazságosság és a szabadság növeléséért folytatott társadalmi változásokat generáló funkciójukat.
Ehelyett maguk is, a fennálló viszonyok konzerválására, a status quo megőrzésére és az uralkodó normák, szokások, konvenciók, hitek átadására esküsznek/kényszerülnek, hogy megtartsák társadalmi legitimizációjukat.
A radikális szociális munka tevékenysége nem törekszik legitimitásra, nem akar megfelelni a munkaadónak vagy a többségi társadalom (előítéletes) elvárásainak.
Peter Leonard 1975-ben azt írja az „Elemek a radikális szociális munka paradigmájához” c. cikkében, hogy: „a szociális ellátórendszerben végzett szakmai munka is igényel, az elnyomó és ellenőrző struktúrákban részvételt, de ameddig a kapitalizmus él, a radikális szociális munkásnak nincs sok alternatívája arra, hogy egyszerre a rendszeren belül is és ellene is dolgozzon”.
E sorok megírása óta 35 év telt el. A szociális munka a kezdeti segítő filantrópiáról, a balos szolidaritáson (emancipációs törekvések) át, napjainkban eljutott a konzervatív-ellenőrző reszocializációs, úgynevezett „light police” tevékenykedésig. A szociális munka új céljának kijelölése napjainkban zajlik, amely „új” célokért való tevékenykedésbe már egyre kevésbé fér bele egy magát radikális szociális munkásnak definiáló szakember.
Ebben a közegben és ezen, a szociális munkások felé irányuló új elvárások (pl: nyomor szem előli eltüntetése annak megszüntetése helyett) nyomása alatt, miközben a nélkülözők száma nem hogy csökkenne, mára nem maradt más alternatíva, mint kilépni ebből a többségi társadalom és a fennálló hatalom elvárásait diktáló és a többségi normák betartását ellenőrző és számonkérő struktúrából.

A rendszeren belül és ellene is dolgozó radikális szociális munkás állandósult skizofrén jellegű állapotban kénytelen munkáját végezni, melyet csak úgy oldhat fel, ha elkötelezi magát az egyik vagy másik oldal javára. Ha marad a szociális ellátórendszeren belül, akkor végleg megszűnik radikális szociális munkás lenni. Hiszen a szociális rendszeren belül végzett munka kénytelen-kelletlen de a teljes társadalmi-gazdasági rendszer továbbélését is szolgálja. A radikális szociális munkás nem dolgozhat egyszerre a szociális ellátórendszeren belül és a társadalmi-gazdasági rendszer ellen is. 
A kapitalizmus egyik utolsó még álló bár egyre roskadtabb bástyája, a szociális ellátórendszer, mely átalakulóban van.
Ehhez egy radikális szociális munkás nem adhatja személyiségét, mellyel bár hatással van rá; enyhítheti vagy ellenkezőleg növelheti az ellátórendszerben lévő belső struktúrájából és létrejöttének a logikájából adódó a fennálló társadalmi-gazdasági rendszert védő és „light police” funkciókat, de megszüntetni soha nem lesz képes. Végeredményben az ellátórendszer lesz az, mely integrálja a radikális szociális munkás vagy a potenciális radikális szociális munkások személyiségét az ellátórendszer keretei (intézményi, jogszabályi stb.) közé és a kapitalizmus ápolónőivé és ápolóivá teszi őket. A radikális szociális munkás, ha fenntartja magának a „radikális” határozót, szakmai cselekvéseiből adódóan előbb-utóbb kirúgatja magát avagy nem várja meg, hanem tudatosul benne ez az összeegyeztethetetlen kettősség és maga mutat be az ellátórendszernek.
A radikális szociális munkás számára csak a radikális állásfoglalás és a tudatosság növelés (kritikai tudat fejlesztése) marad járható útként, csak most már nem benne, hanem a rendszer ellen dolgozva. Ez a gyakorlatban szükségszerűen kiegészül az elnyomottak oldalán (settlement) folytatott a polgári-kapitalista értékrendek (nacionalizmus, istenhit, patriarchális családmodell, promiszkuitás ellenesség, munka mítosz, magántulajdon szentség, állandósult „kisebbség”-ellenesség: etnikai-, rassz-, szexuális irányultsági-, nemi- alapon és egyre inkább a bérmunkához való viszony alapján) állandó rombolásával. 
Ehhez pedig az első lépés, hogy elsétál a területileg illetékes okmányirodába és bejelentkezik közterületre. – ahogyan most én is teszem.


(2009 június)