12 sommás pont a szakmai reménytelenségről

Szerző: eswé

Egy tucatnyi probléma a szociális szakembereknél

avagy

„Lehetek – e segítő, ha én is reménytelenségben létezem?”

1. A szociális szakmában a segítők egy részét érinti az a probléma, hogy szociális – anyagi helyzetüket tekintve alig választja el őket néhány 10 ezer forint a segítettektől, ezért sokan reménytelennek ítélik meg helyzetüket és ezzel nagyon nehéz együtt élniük, szembenézniük.

2. A segítők egy részére jellemző, hogy romantikus elképzelésekkel, naivan és pátosszal átitatva választották ezt a szakmát hivatásul. Azóta mélyen csalódtak, de ezt nagyon nehéz bevallani önmaguknak. Téves pályán vannak, az álmokat már feladták, de nincs helyettük más.

3. A segítők egy része már rég váltana, de egyrészt nem mer nekiállni a változtatásnak, mert nincs meg hozzá a kellő önbizalma és fél az újtól, másrészt meg sokaknak lehetősége sincs a váltásra. (Kistelepüléseken élők/dolgozók, netán idősebb korú, nyugdíj előtt állók és így tovább…)

4. A segítők egy része öngyógyításból választotta ezt a szakmát, hivatást, csak éppen nem keveredett ki még önnön mentális, szociális és egyéb problémáiból. A szakmájával, hivatásával elfedi ezeket és így azok még jobban rögzülnek. Ahogyan egy netes felületen egy hozzászóló kiválóan összefoglalta egy mondatban: „Nálunk is sok "sérült" segítő dolgozik. Mindannyian hordozunk sebeket, a kérdés csupán az melyikünk hogyan fogadja, kezeli, gyógyítja.”

5. A segítők egy része gyakorlatilag minden szakmai és hivatástudat nélkül végzi munkáját. Minimális empátiával és minimális szakmai tudással. Rájuk mondható el ez a tétel:

„Az a szakember, aki nem tudja, hogy mit miért csinál, nem látja át, hogy egy beavatkozásnak milyen következményei lesznek, melyik beavatkozása milyen kimenettel jár, beavatkozásai nem tudatosak, csak lépi sorban, amit tanult, vagy ami a protokoll, nos, az nem más, mint betanított munkás.”

6. A segítők egy része kezdeti látens kiégett szakember, csak sem ő maga, sem a környezete nem veszi ezt észre. Így aztán nem fordul segítséghez és külső támogatást sem kap ehhez.

7. A segítők egy része kiégett a szakmajában, érzi, tudja is ezt, de elfedi azzal, hogy mindent megtesz, szívét lelkét beleadja, egyfajta altruista, aki feláldozza magát a kliensekért. Mindez fontos is a szinten maradáshoz. Ő így győzi meg magát: „Én jó ember vagyok, segítek a szegényeken, elesetteken, gyerekeken, öregeken, mindenkin, akin csak tudok.” Természetesen ez az önbecsapás saját önbecsüléséhez is elengedhetetlen.

8. A segítők egy része totálisan kiégett. Jó néhányan nem is leplezik. Fertőzik és lehúzzák a környezetüket. Ennek számtalan formája van. Kezdve a klasszikus, mindent rutinból megoldótól a negatív, már – már dühös és agresszív segítőn át, a teljes apátiába süllyedt, reménytelenségben élőig bezárólag.

9. A segítők egy része maga is komolyan segítségre szorul. A mentális zavaroktól kezdve a szenvedélybetegségeken át, a súlyos pszichés problémákig nagyon széles a skála.

10. A segítők egy része szerint ő maga a fenti pontok egyikébe sem tartozik. Felháborodik rajtuk, tagadja őket. És a világért sem tartana önvizsgálatot.

11. A segítők egy része a fenti mondatokkal vagy azok egy részével egyetért, de reménytelennek tartja a változás elindítását a megoldás keresését. Önmaga védelmi mechanizmusait kiépítette, de a környezetére – érthető okokból – már nem marad ideje, energiája.

12. Természetesen a magyar szociális- gyermekvédelmi rendszerben dolgozók jelentős, sőt, döntő hányada ebbe az utolsó kategóriába tartozik.

+ 1 Csatlós Rozália:

Vannak egészséges lelkű, elhivatottságból kitartó, kiváló segítők. Akik az eddigi változásokat (gyermekvédelmi rendszerváltást) rombolásként élik meg, a reménytelenséget az jelenti számukra, hogy nem elégséges, ha önmaguk változnak, változtatnak.