Kilépő nyilatkozatunk az SZMME-ből és indoklás

A Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének újjászervezése után Mi, magunkat radikális-kritikai szociális munkásként definiáló szakemberek kilépünk abból a szervezetből, melynek mindennapi munkájában korábbiakban tevékenyen részt vettünk, újjáalapítóként, szervezőként, egykori egyesületi tisztségviselőként.

Be kell látnunk, hogy a sekélyes értékorientáltság rövid távon bár hoz eredményeket ugyanakkor közép-hosszú távon, főként az öntudatos radikális és kritikai szociális munka képviselői részéről felesleges és most már történetileg is állíthatjuk indokolatlan kompromisszum az összefogás oltárán.

A szervezet újjáépítésében való közreműködésünket alapjában véve a szociális munkában hiányként fellépő érdekvédelmi, avagy a szakmai értékeket foggal körömmel védelmező sokszínű szervezet képe motiválta. Nagyon sok olyan esemény, traumaként lecsapódó folyamat történt, amelyek indokolttá tették anno a beletett munkánkat.

-Lélekházak létrejötte 

-Közterületi otthontalanság hatósági büntetése

-Szociális munka etikai (bizottság), etikai normák kiüresedése néha nevetségessé válása

-3SZ, mint lobbiszervezet, a szakma helyett zárt és szűk körű lobbiszervezetté válása

-Vezetőképzés/Gondoskodáspolitikai/káderpolitikai paradigma térhódítása

Nem vártuk ezek megváltoztatását, de a nagyobb beleállást, a mi progresszív értékeink elfogadását igen. Ilyen formában, amikor, egy szociális munkás szervezet néma marad nemzetközi népírtás kapcsán, amikor cserben hagy, amikor kiállás, szolidaritás helyett a kritikák személyeskedő elfojtása az általános, szerepünk, támogatásunk csak korlátozott és kívülről jövő lehet.

Az SZMME vezető személyiségei - többségében - jelenleg munkahelyi ilyen-olyan vezető, vagy tudományos pozíciót betöltő, azon belül ezen érdekeket képviselő vezetősége távol áll az eredeti általunk vallott szociális munkás céloktól.

Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy a magyarországi szociális szakemberképzés és az ezzel együttjáró szociális munkás identitásfejlődés szempontjából egy igen fontos időszak zárult le. 

Mi magunk is profitáltunk azzal, hogy a margóról a mainstream struktúrákban (felsőoktatás, egyesületi jellegű szakmai képviselet) vállaltunk nyilvános szerepeket. 

Az új kormányzat színrelépésével azonban változott a helyzet, számtalan elismerésre méltó kollégát tudott meggyőzni - egy alapvetően jobboldali, konzervatív kormány - saját ügye mellett és kormányzati szerepre bírta ezen kollégákat. 

Itt kezdődik a “sekélyes értékorientáltságból” következő túlzott megértés, kollegiális elfogadás. 

Ezzel mi nem tudunk hitelesen és nem is akarunk azonosulni, hiszen a radikális-kritikai szociális munka nem a kisebb rosszra törekszik, hanem saját felszabadító programját kell, hogy képviselje, nem pedig újabb, másnak tűnő béklyót elfogadnia. 

A továbbiakban is a baloldali, társadalomformáló elképzeléseink kifejtésén, a jó és a társadalmi inkluzív kezdeményezések támogatásán fogunk dolgozni a szociális munka értékei mentén. Más szervezeti formában, szellemi műhelyek, olvasókörök, munkavállalói aktivizmus, a társszakmákkal közösen. 

Ferencz Norbert és Mihály Bulcsú

A gondoskodáspolitikai karitatívkodástól az elidegenítő professzionális technokratizmusig

Nagyot megy a legismertebb közösségi oldalon a szociális miniszter alábbi posztja, melynek első mondata maga a szociális munka kasztrációja. 

Sok liberális szaki, magát professzionális szakembernek valló, semmiről semmit nem gondoló technokrata/szociális szakember rohan kifejezni “na igen, ez a szociális munka, végre…”.

Miközben ennyire ártalmas és romboló aligha lehetne egy ilyen kis ártatlannak tűnő kiállás a szociális munka mellett a gondoskodáspolitikával szemben. 

Ideológia: ideológia [ë] főnév ..iát, ..iája

1. “Egymással összefüggő eszmék, képzetek, fogalmak rendszere, amely a társadalmi tudat különféle formáiban, politikában, erkölcsben, tudományban, művészetben, vallásban fejeződik ki; a társadalmi lét tükröződése az emberek tudatában, a világnézet alkalmazása a társadalmi jelenségek felfogására, értékelésére.” forrás: A magyar nyelv értelmező szótára

ideológia – ‘egy korszak, egy osztály, egy párt által vallott eszmék, nézetek összefüggő rendszere’. – ideológus: ‘egy eszmerendszer kidolgozója, képviselője’. – ideologikus: ‘egy eszmerendszerrel kapcsolatos, attól függő vagy arra hivatkozó’.

Nemzetközi szócsalád a görög idea (‘eszme, fogalom’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még idea, ideogramma. forrás: Magyar etimológiai szótár

“A szociális munka olyan gyakorlat alapú szakma és tudományág, amely elősegíti a társadalmi változást és fejlődést, a társadalmi összetartozást, valamint az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását. A társadalmi igazságosság, az emberi jogok, a közös felelősségvállalás és a különbözőségek tiszteletének elvei központi helyet foglalnak el a szociális munkában. A humán és társadalomtudományok elméleteivel, valamint a helyi tudásokkal felvértezve a szociális munka embereket és rendszereket aktivizál, hogy választ adjon az élet kihívásaira és előmozdítsa a jóllétet.
A fenti definíció egyes részei a nemzeti és/vagy helyi szinteken nagyobb jelentőségűek lehetnek.” forrás: A szociális munka globális definíciója

Még maga a nemzetközi definíció is hangsúlyozza: “elméletekkel felvértezve…aktivizál…”

A szociális munka eddigi története éppen az, hogy különböző elméletek mentén szerveződött és szervezte magát vagyis valósította meg hol a társadalmi szolidaritást, hol pedig a karitatív jellegű segítségnyújtást. 

Ilyen téren a szociális munka nem tud más lenni, mint ideológia. Ahogy néhány kolléga korábban találóan megjegyezte:

a gondoskodáspolitika egy konstrukció. 

Ahogyan a szociális munka is az. 

Karam Khella köreinkben méltán találó megfogalmazásában a nyugati típusú, a fejlett világban jelenleg megvalósuló fősodrú szociális munka “ a kapitalizmus ápolója” vagyis ezen funkcióra konstruálták. 

A társadalmi igazságosság vagy a különbözőségek tisztelete micsoda ha nem ideológia? 

A “felszabadításról” nem beszélve!

Érdekes nem igen hallom hogy bárki megkérdezné, mi alól kell felszabadítani? 

Vagy mi is ez a felszabadítás, hiszen ha szükséges akkor az azt jelenti hogy van valami elnyomás is?!

S igen a gondoskodáspolitikával sem az volt a gond, hogy értékalapú volt, hanem az, - hogy szerintünk, akik más alapvető értékek mentén képzelik el a szociális munka elméletét és gyakorlatát - a következményeket, a tűzoltást és a társadalmi osztályharcok (le)csillapítását célzó ideológiája, mely nem összeegyeztethető vagy csak kis részben a hagyományos szociális munka ideológiájával, hát még a kritikai és radikális szociális munka szellemiségével. 

A szociális munka sok helyütt a világban éppen értékorientáltságának köszönhetően nehezen boldogul az akadémia világában s így nem is igen veszik komolyan, mint tudományt.

Ellenben közvetlen kapcsolata a legkülönfélébb emberekkel, - akik végső soron ily vagy oly módon mégis a létező/fennálló társadalmi gazdasági rendszer, a kapitalizmus mellékhatásait elszenvedő - áldozatokkal fenyegetettséget jelent a mindenkori hatalom (jellemzően képviseleti típusú) gyakorlói szemében. 

A szociális munka akkor amikor a családok, a nélkülözők, lakástalanok vagy épp kirekesztett társadalmi csoportok mindennapi életében van jelen, akkor a részvételisége önmagában ellenhatalmi potenciál a kizárólag képviseletiségen alapuló hatalomgyakorlókkal szemben. 

Ma a legfőbb segítségnyújtás a hatalommal való felruházás, a tanult tehetetlenségből való kimozdítás lenne. 

A szociális munka egy olyan szakma és hivatás, melyet értékek, eszmék és ezek rendszere hat át és segítségnyújtó vagy társadalmi szolidaritást célzó gyakorlata önmagában ezen különböző értékek mentén történő választás. 

Ezen értékorientáltságra most nagy veszélyt jelent az értéksemlegesség álarcában sunyiskodó a technokrata, elidegenítő, professzionalizmus ideológiáját képviselő jogászi hozzáállás, mely ideális partnert találhat magának az esetmenedzseri jellegű esetmunkát hirdetőkkel.

Ezzel kapcsolatban javasoljuk korábbi bejegyzésünket, mely a professzionalizmus eszközének az esetmunkának a kritikáját ismerteti az 1970-es évekből.

"A szociális munka nem ideológia, hanem szakma.

Az elmúlt években a szociálpolitika helyét egy új fogalom, a „gondoskodáspolitika” kezdte átvenni a Fidesz kormányzati kommunikációjában. Bár egyre szélesebb körben használták, máig nem alakult ki mögötte világos, tudományosan megalapozott szakmai rendszer.

A gondoskodáspolitika vallási orientációja és „atyáskodó” szemlélete ellentétben áll a modern szociális munka felhatalmazási- és jogközpontú felfogásával. 

A gondoskodáspolitikai megközelítés nagyon eltér a nemzetközi szociális munka alapelveitől, amelyek az emberi jogokra, a társadalmi igazságosságra és az emberek megerősítésére épülnek. 

A szociális munka évtizedek alatt kialakult, folyamatosan fejlődő hivatás és tudományterület. Hisszük, hogy a politikai brandépítés helyett korszerű képzésekre, folyamatos párbeszédre, valamint olyan ellátórendszerre van szükség, amely valódi segítséget nyújt az arra rászorulóknak.

Szerintünk a magyar szociálpolitikának a szakmai tudásra, a nemzetközi tapasztalatokra és az emberi méltóság tiszteletére kell épülnie — nem ideológiai alapú átnevezésekre. Mi ezen dolgozunk!" Kátai-Németh Vilmos szociális miniszter bejegyzése 

Strasbourgban "pert" nyertem - egy "ítélet" margójára

Először nálunk, az egyik egyéni kezdeményező gondolatai a SZÁD és 3 szakszervezeti tag indítványa kapcsán, melyet a Magyar Állam ellen indítottak.

                                                                                                            forrás: Mérce

Mihály Bulcsú írása

Nem tudom, szerintem senki sem tudja, milyen egy eredményes sztrájk a szociális szférában. Az öt évvel ezelőttiből én csak annyit érzékeltem volna, hogy aznapra nem kapok fizetést, miközben önkéntesen máshol teszem azt, ami belülről jön.

Egy sztrájk nemcsak attól hatásos, hogy sokan vesznek részt benne, hanem attól is, hogy mások életére és érzéseire is hatással van — azokéra is, akik nem sztrájkolnak. Kiváltva az ellenérzést vagy leginkább a szolidaritást; hogy rádöbbenünk, mi lenne nélkülünk.

Valószínűleg senki sem gondolta, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban történt visszaélések nyomán indul el valami, ami egy rendszer összeomlásához vezethet (Bicske). Ugyanúgy öt éve mi sem számoltunk azzal a még valószínűtlenebb helyzettel, hogy az idősek, az otthontalanok, a napról napra élő családok, a veszélyeztetett gyerekek mellett és értük, több műszakban dolgozók helyzete hangos és átütő szolidaritást fog kiváltani — vagy legalább néhány vállveregetést.

Igen, pont ezt, a pár jó szót, a kiállás elvi lehetőségét vette el az előző kormány államtitkársága és annak hivatalnokserege, politikai végrehajtói. A sztrájk esetében, amelynek éppen azt kellett volna demonstrálnia, milyen kevesen vagyunk, mennyi munkát végzünk és milyen odaadással, a politika „fura ura” szerintem gőgösen és pragmatikusan azt mondta: az elégséges szolgáltatás teljesítése legyen lehetetlen; legyünk annyian munkában, amennyien körülbelül akkor lennénk, ha sztrájkra nem is lenne szükség.

Most erről döntött a bíróság…

Amikor a sajtóban olvassuk vagy látjuk:

– egy kórházi szociális munkás munkaidő után eltolja a bankba tolókocsis ügyfelét,

– amikor közösségi rendezvény van egy szociális központban,

– amikor adománygyűjtő, szemléletformáló rendezvényt tart egy civil szervezet,

– amikor a friss Nobel-díjas író regényéből felolvasóest van a hajléktalanszállón,

– amikor krízis van egy családban, és a családgondozó azonnal kirohan a jelzésre,

– amikor az iskolai szociális munka mindent megtesz azért, hogy az SNI-s tanuló bent maradjon az osztályban,

– amikor a kocsiban a segítő énekel, dobol a kisgyereknek, hogy elaludjon,

– amikor az éjszakás műszakból hazaérő családanya nekiáll tortát sütni valakinek, aki már régóta nem kapott ilyet,

– amikor szenteste bemegyek a munkahelyemre, és valakinek a fülébe halkan egy Petri-verset szavalok…

Igen, ezek mi vagyunk. Nem az „elégséges” mi, hanem azok, akik segíteni, fejlődni, tenni akarnak. Mi, akik változást akarunk.

Ehhez azonban kellenek a vállveregetések. Kell a megbecsülés — anyagi és lelki értelemben is.

Kellenek a vállveregetések, a szolidaritás, akár sztrájk nélkül is. Mert most már egyre egyértelműbb, hogy mindennél nagyobb szükség van rá.

kapcsolódó: Mérce cikk

Magyar Helsinki Bizottság cikke

A szociális munka értékrendszerének Világnapja

Mihály Bulcsú szerzőnk írása:

„nem mondhatom el senkinek elmondom hát mindenkinek”

(Karinthy Frigyes: Előszó)

A szociális munka motivációit és értékeit tekintve az egyik legszebb hivatás.
De vajon hányan végzik valóban terepen, hányan tanítják, és hányan küzdenek érte? Lehet-e, illetve kell-e etikusan szociális munkásként dolgozni?

Nyilván a kérdés provokatív. Az SZMME, a 3SZ és más szakmai fórumokon – ha nem is „hot topik” –, de lényeges téma az etikai kódex megújítása, illetve maga az etika kérdése. Talán azért is, mert ez az, ami maradt: amikor a szociális munkáról, mint hivatásról beszélünk, nehéz más konkrétumot megfogalmazni vagy más érvet hozni. Az etika, a normák és értékek helyes alkalmazása – nem véletlenül származik a szó a görög „szokás” kifejezésből.
Vagyis annyit jelent: a munkám során a szociális munka normái és elvei szerint járok el, a jó–rossz, helyes–helytelen tengelyen a jót és helyeset választom, a szociális munka esküjének szellemében.

Ez a legitimáció alapja is:

“Szakmai tudásomat az emberi nélkülözés és szenvedés megelőzésére, enyhítésére, valamint a kiszolgáltatottak képviseletére fordítom. Arra törekszem, hogy a hatalmon lévők és az egész társadalom figyelmét felhívjam a társadalmi igazságtalanságokra. Munkám során a szociális munka etikai kódexében foglaltakhoz tartom magam.”

Szerintem ez, első körben, akár elég is lehetne etikai kódexként.

Sokadszorra is elolvasva az etikai kódexet, tulajdonképpen minden segítő – sőt, akár minden humán szakmára – igaz lehetne, ha kivesszük belőle az identitásnövelő részeket (amelyek persze a legfontosabbak). A helyes viselkedés és a tisztességes munka azonban nemcsak a szociális szakma, hanem az egész társadalom alapja kellene, hogy legyen.

Nem adok kamu számlát, nem adok kamu árajánlatot trénerként vagy vállalkozóként. Nem fekszem le felnőtt tanítvánnyal oktatóként, segítőként klienssel,  nem hazudok, nem vállalok összeférhetetlenként döntési pozíciót, helyesen töltöm ki a jelenléti ívet, bejárok dolgozni, családterapeutaként nem csalom a feleségemet titokban stb. Egyik esetet sem bünteti közvetlenül a törvény, mégis azt mondjuk: nem etikus. De nemcsak szociális munkásként – emberként sem.

A szociális munkás hivatás talán annyiban visz előrébb, hogy – radikális szociális munkásként meggyőződésem – ez a szakma baloldali értékrendhez kötődik, szervesen abból ered.

A magyar társadalom anómiás állapotban van: nem világosak az értékek és célok, sem az, hogy milyen eszközökkel érhetők el. A szociális munka etikai kódexének üzenete számomra az, hogy te egy szakmai közösség tagja vagy, aki valamiféle motivációból ezt a hivatást választotta, s ezzel értékeket vállal. A kódex üzenete az is lehetne, hogy ha etikusan, tehát helyesen viselkedsz, a szakmai közösség megvéd – de tapasztalatom szerint ez ritkán történik meg.

Jelenleg az etika “őrzői” gyakran nincsenek a terepen, nem dolgoznak ténylegesen a szakmában. Az Etikai Kollégium például nem teszi közzé határozatait nyilvánosan, így – költői képpel élve – „benned a létra”: Weöres   az etika valójában te magad vagy.

Személyes megjegyzés: bár sokat beszélgettünk etikáról az egyetemen, több tanítványom is volt gyakorlaton a hírhedt Szőlő utcában. Én magam is ellátogattam oda, és az intézmény nevében tereptanárként tárgyaltam K. B. Károly igazgatóhelyettessel. Utólag azt hallottam, hogy sokaknak tudomásuk, vagy sejtésük volt J. P. Pál viselt dolgairól – mégsem szólt senki.
Idővel oda jutottam, hogy szinte lebeszéltem a hallgatókat a gyerekotthonos gyakorlatokról – de egyáltalán: hová engedhettem volna őket?

Ha pedig az emberi szenvedés enyhítése és a kiszolgáltatottak képviselete a cél, akkor milyen fizető szociális munkás állások jöhetnek szóba? Írom „fizető”, mert a szociális munka identitását nem sok – bár annál tiszteletre méltóbb – civil szervezet érzi magáénak. A civil munkák gyakran extra elköteleződést és anyagi biztonságot feltételeznek; és a célok, lehetőségek képviselete sem sokkal tágabb, mint az állami szférában. Gyakran a pályázatról pályázatra dolgozás, a modelltevékenységek, a bizonytalanság mind a terep- és kliensmunka értelmének, rovására mennek.

Időről időre számos tudományos tanulmány megállapítja, hogy az intézményes segítő tevékenység egyre inkább kontrollt jelent – a magatartási szabályok betartatásáról szól, nem pedig az empowermentről, azaz a hatalommal való felruházásról, képessé tételről, ami eredetileg a cél volt.

Hol van ma a szociális munka és annak etikája?

A szociális munka valójában aktivizmus – de nem minden aktivizmus szociális munka. A választások kapcsán nem az az etikus kérdés, hogy hogyan ne befolyásoljunk, hanem az, hogy hogyan jelenjenek meg a társadalmi igazságosság kérdései a választópolgárok döntéseiben. Hogyan hívom fel a figyelmet arra, hogy a segítség mást jelent – mást nekem, mást a hatalomnak, és megint mást a kirekesztettnek. Ez pedig csak a segítők megbecsülésével és szabadságuk visszaadásával lehetséges.

A szociális munka tehát nemcsak aktivizmus, hanem kreatív szakma is – amennyiben engedjük, amennyiben a motiváció nem pusztán a munkavállaló túlélése. Addig azonban ez kis körök sajátja marad – részben, egészben, minden értelemben.

Boldog Szociális Munka Napot!