Strasbourgban "pert" nyertem - egy "ítélet" margójára

Először nálunk, az egyik egyéni kezdeményező gondolatai a SZÁD és 3 szakszervezeti tag indítványa kapcsán, melyet a Magyar Állam ellen indítottak.

                                                                                                            forrás: Mérce

Mihály Bulcsú írása

Nem tudom, szerintem senki sem tudja, milyen egy eredményes sztrájk a szociális szférában. Az öt évvel ezelőttiből én csak annyit érzékeltem volna, hogy aznapra nem kapok fizetést, miközben önkéntesen máshol teszem azt, ami belülről jön.

Egy sztrájk nemcsak attól hatásos, hogy sokan vesznek részt benne, hanem attól is, hogy mások életére és érzéseire is hatással van — azokéra is, akik nem sztrájkolnak. Kiváltva az ellenérzést vagy leginkább a szolidaritást; hogy rádöbbenünk, mi lenne nélkülünk.

Valószínűleg senki sem gondolta, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban történt visszaélések nyomán indul el valami, ami egy rendszer összeomlásához vezethet (Bicske). Ugyanúgy öt éve mi sem számoltunk azzal a még valószínűtlenebb helyzettel, hogy az idősek, az otthontalanok, a napról napra élő családok, a veszélyeztetett gyerekek mellett és értük, több műszakban dolgozók helyzete hangos és átütő szolidaritást fog kiváltani — vagy legalább néhány vállveregetést.

Igen, pont ezt, a pár jó szót, a kiállás elvi lehetőségét vette el az előző kormány államtitkársága és annak hivatalnokserege, politikai végrehajtói. A sztrájk esetében, amelynek éppen azt kellett volna demonstrálnia, milyen kevesen vagyunk, mennyi munkát végzünk és milyen odaadással, a politika „fura ura” szerintem gőgösen és pragmatikusan azt mondta: az elégséges szolgáltatás teljesítése legyen lehetetlen; legyünk annyian munkában, amennyien körülbelül akkor lennénk, ha sztrájkra nem is lenne szükség.

Most erről döntött a bíróság…

Amikor a sajtóban olvassuk vagy látjuk:

– egy kórházi szociális munkás munkaidő után eltolja a bankba tolókocsis ügyfelét,

– amikor közösségi rendezvény van egy szociális központban,

– amikor adománygyűjtő, szemléletformáló rendezvényt tart egy civil szervezet,

– amikor a friss Nobel-díjas író regényéből felolvasóest van a hajléktalanszállón,

– amikor krízis van egy családban, és a családgondozó azonnal kirohan a jelzésre,

– amikor az iskolai szociális munka mindent megtesz azért, hogy az SNI-s tanuló bent maradjon az osztályban,

– amikor a kocsiban a segítő énekel, dobol a kisgyereknek, hogy elaludjon,

– amikor az éjszakás műszakból hazaérő családanya nekiáll tortát sütni valakinek, aki már régóta nem kapott ilyet,

– amikor szenteste bemegyek a munkahelyemre, és valakinek a fülébe halkan egy Petri-verset szavalok…

Igen, ezek mi vagyunk. Nem az „elégséges” mi, hanem azok, akik segíteni, fejlődni, tenni akarnak. Mi, akik változást akarunk.

Ehhez azonban kellenek a vállveregetések. Kell a megbecsülés — anyagi és lelki értelemben is.

Kellenek a vállveregetések, a szolidaritás, akár sztrájk nélkül is. Mert most már egyre egyértelműbb, hogy mindennél nagyobb szükség van rá.

kapcsolódó: Mérce cikk

Magyar Helsinki Bizottság cikke

A szociális munka értékrendszerének Világnapja

Mihály Bulcsú szerzőnk írása:

„nem mondhatom el senkinek elmondom hát mindenkinek”

(Karinthy Frigyes: Előszó)

A szociális munka motivációit és értékeit tekintve az egyik legszebb hivatás.
De vajon hányan végzik valóban terepen, hányan tanítják, és hányan küzdenek érte? Lehet-e, illetve kell-e etikusan szociális munkásként dolgozni?

Nyilván a kérdés provokatív. Az SZMME, a 3SZ és más szakmai fórumokon – ha nem is „hot topik” –, de lényeges téma az etikai kódex megújítása, illetve maga az etika kérdése. Talán azért is, mert ez az, ami maradt: amikor a szociális munkáról, mint hivatásról beszélünk, nehéz más konkrétumot megfogalmazni vagy más érvet hozni. Az etika, a normák és értékek helyes alkalmazása – nem véletlenül származik a szó a görög „szokás” kifejezésből.
Vagyis annyit jelent: a munkám során a szociális munka normái és elvei szerint járok el, a jó–rossz, helyes–helytelen tengelyen a jót és helyeset választom, a szociális munka esküjének szellemében.

Ez a legitimáció alapja is:

“Szakmai tudásomat az emberi nélkülözés és szenvedés megelőzésére, enyhítésére, valamint a kiszolgáltatottak képviseletére fordítom. Arra törekszem, hogy a hatalmon lévők és az egész társadalom figyelmét felhívjam a társadalmi igazságtalanságokra. Munkám során a szociális munka etikai kódexében foglaltakhoz tartom magam.”

Szerintem ez, első körben, akár elég is lehetne etikai kódexként.

Sokadszorra is elolvasva az etikai kódexet, tulajdonképpen minden segítő – sőt, akár minden humán szakmára – igaz lehetne, ha kivesszük belőle az identitásnövelő részeket (amelyek persze a legfontosabbak). A helyes viselkedés és a tisztességes munka azonban nemcsak a szociális szakma, hanem az egész társadalom alapja kellene, hogy legyen.

Nem adok kamu számlát, nem adok kamu árajánlatot trénerként vagy vállalkozóként. Nem fekszem le felnőtt tanítvánnyal oktatóként, segítőként klienssel,  nem hazudok, nem vállalok összeférhetetlenként döntési pozíciót, helyesen töltöm ki a jelenléti ívet, bejárok dolgozni, családterapeutaként nem csalom a feleségemet titokban stb. Egyik esetet sem bünteti közvetlenül a törvény, mégis azt mondjuk: nem etikus. De nemcsak szociális munkásként – emberként sem.

A szociális munkás hivatás talán annyiban visz előrébb, hogy – radikális szociális munkásként meggyőződésem – ez a szakma baloldali értékrendhez kötődik, szervesen abból ered.

A magyar társadalom anómiás állapotban van: nem világosak az értékek és célok, sem az, hogy milyen eszközökkel érhetők el. A szociális munka etikai kódexének üzenete számomra az, hogy te egy szakmai közösség tagja vagy, aki valamiféle motivációból ezt a hivatást választotta, s ezzel értékeket vállal. A kódex üzenete az is lehetne, hogy ha etikusan, tehát helyesen viselkedsz, a szakmai közösség megvéd – de tapasztalatom szerint ez ritkán történik meg.

Jelenleg az etika “őrzői” gyakran nincsenek a terepen, nem dolgoznak ténylegesen a szakmában. Az Etikai Kollégium például nem teszi közzé határozatait nyilvánosan, így – költői képpel élve – „benned a létra”: Weöres   az etika valójában te magad vagy.

Személyes megjegyzés: bár sokat beszélgettünk etikáról az egyetemen, több tanítványom is volt gyakorlaton a hírhedt Szőlő utcában. Én magam is ellátogattam oda, és az intézmény nevében tereptanárként tárgyaltam K. B. Károly igazgatóhelyettessel. Utólag azt hallottam, hogy sokaknak tudomásuk, vagy sejtésük volt J. P. Pál viselt dolgairól – mégsem szólt senki.
Idővel oda jutottam, hogy szinte lebeszéltem a hallgatókat a gyerekotthonos gyakorlatokról – de egyáltalán: hová engedhettem volna őket?

Ha pedig az emberi szenvedés enyhítése és a kiszolgáltatottak képviselete a cél, akkor milyen fizető szociális munkás állások jöhetnek szóba? Írom „fizető”, mert a szociális munka identitását nem sok – bár annál tiszteletre méltóbb – civil szervezet érzi magáénak. A civil munkák gyakran extra elköteleződést és anyagi biztonságot feltételeznek; és a célok, lehetőségek képviselete sem sokkal tágabb, mint az állami szférában. Gyakran a pályázatról pályázatra dolgozás, a modelltevékenységek, a bizonytalanság mind a terep- és kliensmunka értelmének, rovására mennek.

Időről időre számos tudományos tanulmány megállapítja, hogy az intézményes segítő tevékenység egyre inkább kontrollt jelent – a magatartási szabályok betartatásáról szól, nem pedig az empowermentről, azaz a hatalommal való felruházásról, képessé tételről, ami eredetileg a cél volt.

Hol van ma a szociális munka és annak etikája?

A szociális munka valójában aktivizmus – de nem minden aktivizmus szociális munka. A választások kapcsán nem az az etikus kérdés, hogy hogyan ne befolyásoljunk, hanem az, hogy hogyan jelenjenek meg a társadalmi igazságosság kérdései a választópolgárok döntéseiben. Hogyan hívom fel a figyelmet arra, hogy a segítség mást jelent – mást nekem, mást a hatalomnak, és megint mást a kirekesztettnek. Ez pedig csak a segítők megbecsülésével és szabadságuk visszaadásával lehetséges.

A szociális munka tehát nemcsak aktivizmus, hanem kreatív szakma is – amennyiben engedjük, amennyiben a motiváció nem pusztán a munkavállaló túlélése. Addig azonban ez kis körök sajátja marad – részben, egészben, minden értelemben.

Boldog Szociális Munka Napot!

A népirtás nem szabadságharc

Mihály Bulcsú írása:

f I must die

by Refaat Alareer (1979 - 2023)

If I must die,

you must live

to tell my story

to sell my things

to buy a piece of cloth

and some strings,

(make it white with a long tail)

so that a child, somewhere in Gaza

while looking heaven in the eye

awaiting his dad who left in a blaze–

and bid no one farewell

not even to his flesh

not even to himself–

sees the kite, my kite you made, flying up above

and thinks for a moment an angel is there

bringing back love

If I must die

let it bring hope

let it be a tale

 

A palesztin kérdés nemzetközi szakmai fórumokon is téma. 

Az IFSW mostani állásfoglalása, határozottan elítéli a Szociális Munkások Izraeli Szakszervezetét, mert nem szólít fel a békére, mert nem kéri a katonai szolgálat kiváltását egy a számos nemzetközi szervezet által népírtásnak minősített háborúban. 

Ezzel együtt  a hazai szociális munkában cinkos csend honol…

Különösen fájó ez, hiszen az akadémiai térben külön topik a traumafeldolgozás, emberi jogok, diszkrimináció. S ezen fókuszok még akkor is dicséretre tarthatnak számot, ha mindez látszólag elfedi a szakma gyakorlati helyzetét, elértéktelenedését, krízisét, mindennapi gyakorlati nehézségeit.

Beleférhetne ebbe minden népirtás, emberjogi visszaélés, nemcsak ami nekünk komfortos.

Pláne, hogy a nemzetközi irodalom nem hallgat. 

 

A 3sz által kiadott etikai kódex szerint: 

1.13. A szociális munkás felelősséget vállal az egyének, csoportok, családok, közösségek, valamint a szervezetek, intézmények érdekeinek képviseletében és lehetőség szerinti érvényesítésében.

1.4. A szociális munka a humanitárius és demokratikus eszmékből fejlődött, és az emberi méltóság tiszteletben tartásán alapszik.  

 

Az Európai Unió, az USA és Ausztrália egyetemi hallgatói aktívan vesznek részt a palesztin nép önrendelkezése, az izraeli állam apartheid rendszere elleni, főképp a társadalomtudományi karokon szervezett tüntetéseken, ahogy ezt tették, a kurd és az ukrán nép emancipációs küzdelmei melletti szolidaritási akciókban.

A palesztin nép melletti kiállás ugyanakkor több sarokpontot is felvet: 

• nyilvánvalóvá kell tenni a Hamasz terrorszervezet

• a palesztin nép melletti kiállás, nem jelenti azt, hogy a zsidó nép ország nélkül legyen (- meggyőződésünk attól még, mert egy népcsoport államot hoz létre cseppet sincs közelebb az emancipációhoz)

• olcsó és álszent - ráadásul hamis is - egy népirtást eltagadni az antiszemitizmus vádjával

A szociális munka relative fiatal szakma, meggyőződésem, hogy gyakorlati alapú tudományos tere hazánkban, ki kell mondanunk nem nagyon van (legalábbis súlya csekély). A jelentős társadalomtudós Ferge Zsuzsa és a szakmaalapító Solt Ottilia örökségét a két tudományos folyóiratot (Párbeszéd a szociális munkáért, Esély) szerkesztő nyugdíjas éveit taposó avitt „asszony- és legénykórus” egydimenziós színvonalon viszi tovább. Témáik a szakma gyakorlati dilemmáit, kontextusát, nagyjából érintetlen hagyják, csekély olvasottságukat tetézi, hogy a gyakorlatban dolgozók jelentős százaléka nem is hallott róluk.

Éppen ezért a légüres térbe betüremkedő sajátosan magyar paternalista ízű gondoskodáspolitikának nincsen nehéz dolga, azonban bevezetése a nemzetközi szakma kinyírása. Kritikusan gondolkodóként mondhattuk; a vezetőképzésen tanít és elvégzi akinek fontos (“szakmailag nem ad, de hogy mennyire árt” - a dilemma jelentős), no meg akinek gyomra van hozzá. Azonban a szakma átnevezése és az úgynevezett baráti (többségében egyházi) egyetemeken való elindítása kegyelemdöfés. A professzionális segítés az emberi jogok jegyese, bármilyen humán segítő szakma alapja a demokrácia és a függetlenség. A karitatív szemlélet, a "nagy/gazdag könyöradománya a kicsinek/szegénynek" nemcsak rabbá tesz, de gazdaságtalan is. Gyakorlati következményei a gyermekotthonok botrányain mérhető.

De igenis fontos, minden a társadalmi egyenlőséget, szolidaritást kiváltó mozgalom és demokratikus kritikai hang.

A szociális munka alapvető elve a társadalmi igazságosság, ezért az intézményeknek világosan ki kell állniuk az emberi jogok védelme mellett, különösen olyan súlyos kérdésekben, mint a palesztin nép szenvedése. Az alapelvek között szerepel a diszkrimináció, az elnyomás és a társadalmi egyenlőtlenség elleni küzdelem, amely szoros kapcsolatban áll a palesztin nép történelmi helyzetével. A hazai szociális munka intézményei, egyetemei és szakmai szervezetei elkerülték a palesztin nép jogaival kapcsolatos nyilvános állásfoglalásokat. A hallgatás és a passzivitás kockázatokat jelenthet, mivel elnyomott közösségek mellett való elkötelezettségük hitelességüket kérdőjelezi meg.

A szociális munkát oktatóknak és szervezeteknek igenis kell beszélnie és megvitatnia, hogy az emberiség mit tehet egy nép kiirtása ellen.

Persze nagyon nehéz különösen Magyarországon, ahol a kormányzati álláspont az egyetemek álláspontja és a legjelentősebb képzések egyházi befolyás alatt állnak.

A nyílt kommunikáció, a béke és a népek önrendelkezési joga szakmánk alapvetése, kincse kell hogy legyen.

Források további linkek:

https://www.un.org/unispal/document/summary-of-the-icj-order-icj-19jul24/ 

https://truthout.org/articles/social-work-institutions-have-remained-silent-on-palestine-that-must-end/

https://apsw-ojs-uh.tdl.org/apsw/article/view/25/16

Önerőből senki sem válhat szabaddá, de azt sem várhatja, hogy majd mások felszabadítják - könyvrecenzió

avagy a Párbeszéd (dialógus) evangéliuma

Sokszor lett volna mód és szükség is az évben, hogy bejegyzés szülessen itt, azonban még is az év utolsó napján, mintegy bepótolva mindent (ami persze puszta naivitás részemről) egy olyan műfajjal próbálkozom, melyben eddig nem igen tettem kísérletet. Az ok ellenben igen egyszerű, mivel az idén az eredeti megjelenést követő 54 év késéssel megjelent magyarul Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiája című biblikus műve.

Nem pusztán témáját tekintve biblikus, hanem mondandója tekintetében is. S nem csak a pedagógia és a hazai teológia számára az, hanem a szociálpedagógia és így a szociális munka, mint tudomány számára is "bibliai jelentőségű" műről van szó. 

Biblia a maga dialektikusan antagonisztikusosságában (- sicc).

Ahogyan az alcím érzékletesen jelzi: "senki nem szabadul fel egyedül" DE önerőből sem és mások által sem... - vagy nem szimplán, hanem mindezek párhuzamos együttes és egymásra hatására, mintegy folyamat eredményeként, mely nem feltétlen 10-20 éves tudatosságnövelés eredménye, hanem lehet forradalmi tudatra ébredés, - jellegű - felszabadulás is.

 

Ezen bekezdés jól jelzi azt az ellentmondásosságot, mely nem kizárólag Freire, hanem az egész marxi szemlélet sajátja, mely a mai napig totálisan áthatja a kapitalizmus működését és melynek nem elitista (élcsapat) jellegű értelmezése, hanem az elnyomottak (alulról jövők) oldaláról történő reflexiói lehetnek termékenyek és szolgálhatják az eljövendő emancipációt.

Freire műve, nem kézikönyv és nem is Alinsky-féle receptúra pontról-pontra. Freire szemléletének gyakorlati hatékonyságát illetően főként az analfabetizmus csökkentésében, még liberális - és egyéb konszenzuskereső szociológusok is elismerik.

Azonban az olvasó már az első oldalakon szembesülhet, hogy nem egy jó gyakorlatok kézitára az elnyomottak pedagógiája, hanem egy dolgozószoba csendjében állandó reflektálást kívánó elméleti mű, melyet a legkívánatosabb olvasókör formában feldolgozni a jobb megértés és a későbbi sikeres felhasználás céljából.

A könyv egyik erőssége a lektor Mészáros György, aki az előszót is jegyzi. Az egykor papnövendék, majd marxizáló pedagógustól nincs messze, sőt hazai környezetben aligha van nála közelebb más a freirei beszéd és szemlélethez.

Társadalomtudomány történeti szempontból azonban kiigazításra szorul az előszóban említett "első magyar részlet 1997-ben jelenik meg", hiszen szűkebb szakmánk progresszióját jelzi, hogy már az 1986/1 Szociálpolitikai Értesítőben jelennek meg Paulo Freire tárgyalt könyvéből fontos részletek. Méghozzá Peter Leonard tolmácsolásában az Elemek a radikális szociális munka paradigmájához című elemi tanulmányában, melyben itthon először esik szó a tudatosságnövelés (-fejlesztés) operacionalizálhatóságának szükségességéről. 

S itt érkezünk meg Freirehez és a szociális munkához. 

Ahhoz a szociális munkához, mely definíciója szerint "elősegíti a társadalmi változást és fejlődést, a társadalmi összetartozást, valamint az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását" - legalábbis a nemzetközi hagyományos szociális munka definíció szerint. 

Ehhez képest Freire már elöljáróban leszögezi műve nem kizárólag a "világ rongyosainak" szól, hanem mindazoknak, kik magukra találnak a kisemmizettekben (BENNÜK) s "magukra találva VELÜK szenvednek, de mindenekelőtt VELÜK harcolnak". 

Az észak-amerikai és európai irányultságú szociális munka, olyan harmadik világbeli kritikája érhető tetten Freire ezen soraiban, mely alapvetően kérdőjelezi meg a hatalommal felruházás mint a korábbi elnyomott elnyomó helyzetbehozását eredményező ellentmondásos tevékenységet, a kapitalizmus keretei között történő összetartozás negédes és hamiskás eszményét valamint általánosságban a felülről jövő jótékonykodást és gondoskodáspolitikát, melybe beleértendő az állam által bármilyen érdekből művelt szociálpolitika is. 

Vagyis, ahogyan a 70-as évektől már rendszeresen megjelenik a radikális szociális munka kritikájának kereszttüzében a professzionalizálódó és ezáltal bürokratizálódó és egyre inkább felülről lefelé beszélő szociális munka, mely napjainkban is a legalapvetőbb probléma és mely egyre inkább az elnyomó intézmények sorába taszítja a szociális ellátások rendszerét.

Sőt, ahogyan Feire az antidialogikus cselekvés elmélete és jellegzetessége részben említi magát a jóléti intézkedéseket már árulkodó és egyúttal meg is jelöli az osztálytársadalmakban betöltött szerepüket, méghozzá a manipuláció eszközeként.

Felülről lefelé nincs szolidaritás, maximum jótékonykodás!

A "bennük és velük" a garancia a valódi nagylelkűségre és az érzelgősség- és manipulációmentes, bátor szeretetre. 

Freire mindhárom tudományterület (pedagógia, teológia és szociális munka) szempontjából központi jelentőségű tétele: az emberi lény befejezetlensége s mint ilyennek állandó kitettsége a dehumanizáció (erőszak, elnyomás, kizsákmányolás, igazságtalanság) és a humanizáció (elnyomottak küzdelme és a szabadságvágy valamint az igazságosság vágya) kettősségének. Hangsúlyozza a valóság állandó átalakításának szükségességét a folyamatos humanizáció érdekében. Ez is mindenképpen összeköti a szociális munkát és a freirei pedagógiát, ami a gyakorlatban a tulajdonképpeni Dél-amerikai szociális munka. 

Ahogyan egyik kollégám kritikaként megfogalmazta, a könyv kevés gyakorlati példát sorakoztat fel és pusztán elméleti keretet nyújt, azonban én éppen ezt mondom erősségének. 

A gyakorlati példákat pedig maguk a küzdelmekben résztvevők saját harcaikra reflektálva tudják helyi példákkal hozzákapcsolni a freirei szemlélethez. 

A szociális munka és más segítő hivatások irányába érkező legnagyobb kritika a laikus és magára magasabb rendűként tekintő tudományterületek részéről éppen előbbiek "beszélgető" jellege, hiszen "beszélgetni mindenki tud". 

Ugyankkor más tudományterületek kritikai és radikális gondolkodói is megfogalmazzák, hogy tudományuk nem más, mint a kommunikáció művészete/tudománya. 

Freire könyvében a korábban már ismert bankszemléletű koncepció leleplezése és elemzése, az osztálytársadalom (benne az elnyomó és elnyomottak) kettősségének hangsúlyozása mellett jelentős felismerése minden velük - és együtt küzdő számára a felesleges szócséplés és az önmagáért való (öncélú) aktivizmus leküzdése és elkerülése végett az alávalóság alávalóbbá tétele azáltal, hogy BESZÉLÜNK róla.