Önerőből senki sem válhat szabaddá, de azt sem várhatja, hogy majd mások felszabadítják - könyvrecenzió

avagy a Párbeszéd (dialógus) evangéliuma

Sokszor lett volna mód és szükség is az évben, hogy bejegyzés szülessen itt, azonban még is az év utolsó napján, mintegy bepótolva mindent (ami persze puszta naivitás részemről) egy olyan műfajjal próbálkozom, melyben eddig nem igen tettem kísérletet. Az ok ellenben igen egyszerű, mivel az idén az eredeti megjelenést követő 54 év késéssel megjelent magyarul Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiája című biblikus műve.

Nem pusztán témáját tekintve biblikus, hanem mondandója tekintetében is. S nem csak a pedagógia és a hazai teológia számára az, hanem a szociálpedagógia és így a szociális munka, mint tudomány számára is "bibliai jelentőségű" műről van szó. 

Biblia a maga dialektikusan antagonisztikusosságában (- sicc).

Ahogyan az alcím érzékletesen jelzi: "senki nem szabadul fel egyedül" DE önerőből sem és mások által sem... - vagy nem szimplán, hanem mindezek párhuzamos együttes és egymásra hatására, mintegy folyamat eredményeként, mely nem feltétlen 10-20 éves tudatosságnövelés eredménye, hanem lehet forradalmi tudatra ébredés, - jellegű - felszabadulás is.

 

Ezen bekezdés jól jelzi azt az ellentmondásosságot, mely nem kizárólag Freire, hanem az egész marxi szemlélet sajátja, mely a mai napig totálisan áthatja a kapitalizmus működését és melynek nem elitista (élcsapat) jellegű értelmezése, hanem az elnyomottak (alulról jövők) oldaláról történő reflexiói lehetnek termékenyek és szolgálhatják az eljövendő emancipációt.

Freire műve, nem kézikönyv és nem is Alinsky-féle receptúra pontról-pontra. Freire szemléletének gyakorlati hatékonyságát illetően főként az analfabetizmus csökkentésében, még liberális - és egyéb konszenzuskereső szociológusok is elismerik.

Azonban az olvasó már az első oldalakon szembesülhet, hogy nem egy jó gyakorlatok kézitára az elnyomottak pedagógiája, hanem egy dolgozószoba csendjében állandó reflektálást kívánó elméleti mű, melyet a legkívánatosabb olvasókör formában feldolgozni a jobb megértés és a későbbi sikeres felhasználás céljából.

A könyv egyik erőssége a lektor Mészáros György, aki az előszót is jegyzi. Az egykor papnövendék, majd marxizáló pedagógustól nincs messze, sőt hazai környezetben aligha van nála közelebb más a freirei beszéd és szemlélethez.

Társadalomtudomány történeti szempontból azonban kiigazításra szorul az előszóban említett "első magyar részlet 1997-ben jelenik meg", hiszen szűkebb szakmánk progresszióját jelzi, hogy már az 1986/1 Szociálpolitikai Értesítőben jelennek meg Paulo Freire tárgyalt könyvéből fontos részletek. Méghozzá Peter Leonard tolmácsolásában az Elemek a radikális szociális munka paradigmájához című elemi tanulmányában, melyben itthon először esik szó a tudatosságnövelés (-fejlesztés) operacionalizálhatóságának szükségességéről. 

S itt érkezünk meg Freirehez és a szociális munkához. 

Ahhoz a szociális munkához, mely definíciója szerint "elősegíti a társadalmi változást és fejlődést, a társadalmi összetartozást, valamint az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását" - legalábbis a nemzetközi hagyományos szociális munka definíció szerint. 

Ehhez képest Freire már elöljáróban leszögezi műve nem kizárólag a "világ rongyosainak" szól, hanem mindazoknak, kik magukra találnak a kisemmizettekben (BENNÜK) s "magukra találva VELÜK szenvednek, de mindenekelőtt VELÜK harcolnak". 

Az észak-amerikai és európai irányultságú szociális munka, olyan harmadik világbeli kritikája érhető tetten Freire ezen soraiban, mely alapvetően kérdőjelezi meg a hatalommal felruházás mint a korábbi elnyomott elnyomó helyzetbehozását eredményező ellentmondásos tevékenységet, a kapitalizmus keretei között történő összetartozás negédes és hamiskás eszményét valamint általánosságban a felülről jövő jótékonykodást és gondoskodáspolitikát, melybe beleértendő az állam által bármilyen érdekből művelt szociálpolitika is. 

Vagyis, ahogyan a 70-as évektől már rendszeresen megjelenik a radikális szociális munka kritikájának kereszttüzében a professzionalizálódó és ezáltal bürokratizálódó és egyre inkább felülről lefelé beszélő szociális munka, mely napjainkban is a legalapvetőbb probléma és mely egyre inkább az elnyomó intézmények sorába taszítja a szociális ellátások rendszerét.

Sőt, ahogyan Feire az antidialogikus cselekvés elmélete és jellegzetessége részben említi magát a jóléti intézkedéseket már árulkodó és egyúttal meg is jelöli az osztálytársadalmakban betöltött szerepüket, méghozzá a manipuláció eszközeként.

Felülről lefelé nincs szolidaritás, maximum jótékonykodás!

A "bennük és velük" a garancia a valódi nagylelkűségre és az érzelgősség- és manipulációmentes, bátor szeretetre. 

Freire mindhárom tudományterület (pedagógia, teológia és szociális munka) szempontjából központi jelentőségű tétele: az emberi lény befejezetlensége s mint ilyennek állandó kitettsége a dehumanizáció (erőszak, elnyomás, kizsákmányolás, igazságtalanság) és a humanizáció (elnyomottak küzdelme és a szabadságvágy valamint az igazságosság vágya) kettősségének. Hangsúlyozza a valóság állandó átalakításának szükségességét a folyamatos humanizáció érdekében. Ez is mindenképpen összeköti a szociális munkát és a freirei pedagógiát, ami a gyakorlatban a tulajdonképpeni Dél-amerikai szociális munka. 

Ahogyan egyik kollégám kritikaként megfogalmazta, a könyv kevés gyakorlati példát sorakoztat fel és pusztán elméleti keretet nyújt, azonban én éppen ezt mondom erősségének. 

A gyakorlati példákat pedig maguk a küzdelmekben résztvevők saját harcaikra reflektálva tudják helyi példákkal hozzákapcsolni a freirei szemlélethez. 

A szociális munka és más segítő hivatások irányába érkező legnagyobb kritika a laikus és magára magasabb rendűként tekintő tudományterületek részéről éppen előbbiek "beszélgető" jellege, hiszen "beszélgetni mindenki tud". 

Ugyankkor más tudományterületek kritikai és radikális gondolkodói is megfogalmazzák, hogy tudományuk nem más, mint a kommunikáció művészete/tudománya. 

Freire könyvében a korábban már ismert bankszemléletű koncepció leleplezése és elemzése, az osztálytársadalom (benne az elnyomó és elnyomottak) kettősségének hangsúlyozása mellett jelentős felismerése minden velük - és együtt küzdő számára a felesleges szócséplés és az önmagáért való (öncélú) aktivizmus leküzdése és elkerülése végett az alávalóság alávalóbbá tétele azáltal, hogy BESZÉLÜNK róla. 

  

Kísértet járja be a hagyományos szociális munkát

a tehetetlenség kísértete.

A szociális munka opciója a szegények mellett megmutatja a szolidaritás politikai dimenzióját. Mivel a szociális munka a valóságosan és nem csak fiktíven létező szegények mellett áll ki, mivel a ténylegesen kizsákmányoltakért és elnyomottakért száll síkra, ezért politikai térben mozog, és ott válik igazán szociális munkává. - O. Romero alapján (eredeti a cikk végén)


Mind közösségi oldalakon, mind pedig szakmai diskurzusokban, baráti beszélgetésekben, cikkekben hagyományos - és kritikai szociális munkások egymásnak és a nyilvánosság felé is őszintén kinyilvánítják tehetetlenségüket, az október 15-én hatályba lépő közterületen életvitelszerűen tartózkodó fedél nélküliek elzárását vagy - a jogalkotó eredeti szándéka szerint - közérdekű munkára kötelezését célzó szabályozás kapcsán. Most már az utcán visszatérően és rendszeresen történő alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás 'elkövetővé' "avanzsálja" a hajlék nélkülit. Méghozzá az "életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértését" elkövetővé. XXII. cikk (3) "Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás"- ahogyan az Alaptörvény fogalmaz.
Ha a rendpárti/konzervatív - vagy itthon érthetőbb "jobboldali" szociálpolitikának nevezett irányzat értékválasztását vesszük, akkor aligha kételkedhetünk abban, hogy ilyen munkaerő éhséges időszakban, akit lehet, a dologtalan szegényeken túl a dologtalan nyomorgókat is be akarja fogni közérdekű munkára ha máshogy nem, akkor kényszerrel. Természetesen, akinek fizikai vagy pszichés állapota nem engedi annak marad az elzárás.
Kiskaput maximum a kórházi fekvőbeteg-szakellátás illetve vmilyen fogyatékosság igazolása (pl: pszichoszociális fogyatékosság) jelentene.
Most már szabályozási szinten egyszóval rendszerszinten is bekövetkezett, amiért én még 2009-ben otthagytam az utcai szociális munkát. Akkor "csak" helyi gyakorlat, - hagyomány volt itt-ott basztatni a fedél nélkülit, éjszaka járőrökkel vegzálni, üres épületekből határozat nélkül kijjebb rúgdalni stb. Ha pedig konkrét esetekben a szociális munkás a közvéleményhez fordult, vagy az érintett fedél nélkülinek ártott még inkább vagy magának, hiszen a helyi képviselő-testület élén polgár- és alpolgármesterrel netán kiegészülve jegyzővel az adott esetben mindjárt meg is lehetett zsarolni az önkormányzati feladatot ellátó civilt, hogy ha kellemetlenkedik akkor a szerződés lejártával aligha vele fognak hosszabbítani. Ezért is ritka az ellátásban normatívát kapó szervezetek nyílt konfrontációja. Ahogyan nincs is radikális szociális munkás a gyakorlatban és kritikai is egyre kevesebb. 
Sőt, most már a látszatsemlegesség is oda, hiszen az új eljárásrend gondoskodott arról, hogy bár ne az utcai szociális munkás közvetlenül jelentse a rendőrségre az éjjeli menedékre nem kívánkozó utcán élőt, hanem közbeiktatva az ugyancsak szociális munkások által működtetett diszpécserszolgálatot utasítja erre. 

178/2018 kormány rendelet
2.§
(3) Ha az elkövető (utcán élő - Pum.), az intézkedő rendőrnek tett, hajléktalan ellátások igénybevételére vonatkozó együttműködési nyilatkozatát nem tartja fenn, és a munkatárs (utcai szociális munkás - Pum.) (2) bekezdés szerinti segítségét nem fogadja el, erről a diszpécserközpont - a munkatárs tájékoztatása alapján - a rendőrséget értesíti.

Mindenkire rábízom hogyan értelmezi ennek a rendeletnek az itt idézett részét és hívja vagy sem a diszpécserközpontot.
Ahogyan a diszpécserközpont saját döntése: értesíti vagy sem a rendőrséget, bár a rendőrség bármikor visszatelefonálhat, hogy végül mi történt az elkövetővel.
Az eddig leginkább rendszeren kívüli (mármint a jobboldali szociálpolitikai rendszeren) utcai szociális munkások, ellátottjaik - törvényhozók általi - elkövetőkké nyilvánításával egyszerre a jobboldali szociálpolitika közvetlen és legerősebb végrehajtóivá, sőt az elnyomó struktúrák működtetőivé váltak.

51. A szociális munkás kötelessége, hogy felhívja a munkáltatók, döntéshozók, politikusok és a közvélemény figyelmét azokra a helyzetekre, ahol az erőforrások nem elegendőek, vagy ha a források elosztásának gyakorlata politikai célokat szolgáló, a gyakorlat elnyomó, igazságtalan, káros vagy illegális.
                                    Szociális Munka Etikai Kódexe

Ahogyan minap fogalmazott egy szociálpolitikus: "súlyos etikai terheket ró az új szabályozásnak való megfelelés kötelme" - (a kollégákra - Pum.). Persze, mint fentebb írtam vannak az ellátórendszerben olyan szakemberek, akik tapasztalatuknál és kreativitásuknál fogva kísérletet fognak tenni, hogy emberségesek maradjanak az embertelenségben való gázolás közepette. De már a hátuk mögött minden lépésüket figyelemmel kísérik és hibára várva dörzsölik tenyerüket azok az ellátók, akiknek értékrendjét cseppet sem zavarja az ilyen jellegű intézkedő/együttműködő/bejelentő szociális munka.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a vízválasztóhoz, amely szükségszerűen fogja az utcai szociális munkásokat is válaszútra kényszeríteni.
Kár a győzködés és magyarázkodás, hisz ismerjük a konzervatív szociálpolitika értékválasztását, melyben fontosabb az alaptörvény által említett 4 érték az ember - még ha fedél nélküli is - értékénél.
Így aligha marad más választás, mint a szembenállás, ahogyan 7 évvel ezelőtt egy helyi rendelettel szemben úgy most az alaptörvénnyel szemben. Akkor kollégáinkkal törvény és hatósági rendelkezés ellen "izgattunk" most az alaptörvény XXII. cikke ellen kell uszítanunk, mert előrébb helyez olyan értékeket az embernél, melyek éppen az embernek köszönhetik bárminemű értéküket.
A hazai helyzet profanitását jelzi: egy nappal azután lép hatályba a közterületen életvitelszerűen tartózkodók szabálysértési elzárását is lehetővé tevő szabályozás, amikor a Vatikán szentté avatta azt a felszabadítási teológus Oscar Romero érseket, aki épp azért halt mártírhalált, mert az oligarchákkal szemben az elnyomottakkal és nyomorgókkal vállalt szolidaritást:

"Az egyház opciója a szegények mellett megmutatja a hit politikai dimenzióját. Mivel az egyház a valóságosan és nem csak fiktíven létező szegények mellett áll ki, mivel a ténylegesen kizsákmányoltakért és elnyomottakért száll síkra, ezért politikai térben mozog, és ott válik igazán egyházzá."

Az utcai szociális munka továbbra is politikai térben mozog, azonban a fősodra már nem tud legálisan a szegények mellett kiállni, sőt bizonyos irányzatai, a szegények ellenére tevékenykednek és ott vállnak a konzervatív szociálpolitikával igazán eggyé.

Kedves református testvéreink/kollégáink! (kordokumentum)

A várakozások után végül eldőlt: a szociális szféra területén újra szakember tölti be az államtitkári pozíciót, mely felér egy kvázi miniszteri ranggal. 
Ennek kapcsán elsősorban gratulációnknak és hatalmas elismerésünknek kellene hangot adni, hiszen áldozatos munkátok, főiskolai diakónusi képzésetek, (mely kísérlet a világi és hívő szociális munka összekapcsolására/szintézisbe hozására) és a "végeken végzett" szeretetszolgálati tevékenységetek eredménye és érdemeként sikerült közvetlen testvéreteket Czibere Károlyt a szakma csúcsára juttatni.
Ez számunkra látszólag nem mondható nagy sikernek, hiszen itt nem egy olyan szakmabeliről van szó, aki radikális szociálpolitikai javaslatokkal állna elő, netán átszervezné a gyermekvédelmi rendszert vagy túlzottan mélyrehatóan belenyúlna a képzésbe, ergo "megnyomná a reset gombot".
DE 
történeti értelemben, bennünket radikálisokat is eltölthet bizonyos reménykedés, bizalom és további várakozás.
Pár nap híján éppen 95 éve református testvérkollégáink egykori szellemi fellegvára küldött hivatalos üdvözletet az akkori radikális szociálpolitikai kísérlet megvalósítóinak támogatására. 
Az alábbiakban ezt az unicum jellegű kordokumentumot osztanám meg elsősorban Veletek, másodrészt szélesebb szakmai közönségünkkel és harmadrészt a közvéleménnyel. Aligha tudnánk szebben és számotokra is érthetően megfogalmazni egy hasonló üdvözletet így ha nem haragszotok MI ezzel az egykori üdvözletetek felelevenítésével Gratulálnánk és várnánk munkátokat számítva a felénk irányuló értő és türelemmel figyelő - kritikáinkkal szembeni - megértésetekre. Ugyanakkor azt hozzátéve, manapság MI radikálisok nem vagyunk ennyire bizakodóak, mint akkor a TI elődeitek voltak a MI elődeinkkel kapcsolatban.


"A debreceni Református Hittudományi Kar üdvözlete a Tanácsköztársasághoz

Kivonat a debreceni Magyar Tudományegyetem Református Hittudományi Karának 1919 március 26-án tartott VI. rendes ülése jegyzőkönyvéből:
dr. Ferenczy Gyula indítványozza, hogy a debreceni Tudományegyetem Hittanszéki Kara, a Magyar Tanácsköztársaság elnökét Garbai Sándort, ugyszintén a közoktatásügy népbiztosát, dr. Kunfi Zsigmondot ez első ülés alkalmából hódolattal köszöntse, "a dolgok új rendjét, mint a názáreti által hirdetett, az emberiség által várt istenországát üdvözölje és annak megvalósítására, megszilárdítására a maga készségét is fölajánlja és nyilvánítsa és a Tanácsköztársaság vezetőférfiait mindenben támogatja". - Karunk ezt az indítványt egyhanguan lelkesedéssel fogadja és annak megvalósítására a dékánt azzal bizza meg, hogy ezt az üdvözletet a helybeli néptanács vezetőinél is tolmácsolja. 
Debrecen 1919. április 2. dr. Lencz Géza a hittudományi kar e.i. dékánja" 

forrás: Népszava 1919. május 29.

Miatyánk

Leonardo Boff filozófus, teológus imája olvasható lent, aki a 

latin-amerikai felszabadítási/emancipációs teológia egyik legnagyobb alakja. Nézeteiért és tevékenységéért 1985-ben a Vatikán súlyosan megbüntette, épp a mostani pápa Ratzinger döntése alapján közösítették ki a római katolikus egyházból. 2001-ben Alternatív Nobel-díjjal tüntették ki.

Atya,
te elsősorban nem bíránk és urunk vagy,
hanem a
mi atyánk,
mert meghallod elnyomott gyermekeid kiáltását.
A mennyekben vagy,
ahová mi földi küzdelmeink közepette feltekintünk.
Szenteltessék meg
a te felszabadító beavatkozásod azok ellen, akik
nevedben nyomják el az embereket.
Jöjjön el közénk,
a legszegényebbekhez a te igazságod.
Szabadíts meg,
és érvényesüljön megváltásod ereje a földtől az égig.
Mindennapi kenyerünket,
add meg nekünk, és engedd,
hogy közösen együk.
Bocsásd meg
önzésünket - oly mértékben, amely mértékben
a kollektív önzés ellen harcolunk.
És ne vigyél minket a kísértésbe,
mely az emberek kizsákmányolását mozdítja elő
a saját gazdagság növelésével.
Hanem szabadíts meg minket
a bosszúállás lelkületétől és a gyűlölködéstől, mely
elfojtja bennünk a jót és újabb elnyomásra serkent.
Ámen. 

Fordította: Bolberitz Pál