avagy a Párbeszéd (dialógus) evangéliuma
Sokszor lett volna mód és szükség is az évben, hogy bejegyzés szülessen itt, azonban még is az év utolsó napján, mintegy bepótolva mindent (ami persze puszta naivitás részemről) egy olyan műfajjal próbálkozom, melyben eddig nem igen tettem kísérletet. Az ok ellenben igen egyszerű, mivel az idén az eredeti megjelenést követő 54 év késéssel megjelent magyarul Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiája című biblikus műve.
Nem pusztán témáját tekintve biblikus, hanem mondandója tekintetében is. S nem csak a pedagógia és a hazai teológia számára az, hanem a szociálpedagógia és így a szociális munka, mint tudomány számára is "bibliai jelentőségű" műről van szó.
Biblia a maga dialektikusan antagonisztikusosságában (- sicc).
Ahogyan az alcím érzékletesen jelzi: "senki nem szabadul fel egyedül" DE önerőből sem és mások által sem... - vagy nem szimplán, hanem mindezek párhuzamos együttes és egymásra hatására, mintegy folyamat eredményeként, mely nem feltétlen 10-20 éves tudatosságnövelés eredménye, hanem lehet forradalmi tudatra ébredés, - jellegű - felszabadulás is.
Ezen bekezdés jól jelzi azt az ellentmondásosságot, mely nem kizárólag Freire, hanem az egész marxi szemlélet sajátja, mely a mai napig totálisan áthatja a kapitalizmus működését és melynek nem elitista (élcsapat) jellegű értelmezése, hanem az elnyomottak (alulról jövők) oldaláról történő reflexiói lehetnek termékenyek és szolgálhatják az eljövendő emancipációt.
Freire műve, nem kézikönyv és nem is Alinsky-féle receptúra pontról-pontra. Freire szemléletének gyakorlati hatékonyságát illetően főként az analfabetizmus csökkentésében, még liberális - és egyéb konszenzuskereső szociológusok is elismerik.
Azonban az olvasó már az első oldalakon szembesülhet, hogy nem egy jó gyakorlatok kézitára az elnyomottak pedagógiája, hanem egy dolgozószoba csendjében állandó reflektálást kívánó elméleti mű, melyet a legkívánatosabb olvasókör formában feldolgozni a jobb megértés és a későbbi sikeres felhasználás céljából.
A könyv egyik erőssége a lektor Mészáros György, aki az előszót is jegyzi. Az egykor papnövendék, majd marxizáló pedagógustól nincs messze, sőt hazai környezetben aligha van nála közelebb más a freirei beszéd és szemlélethez.
Társadalomtudomány történeti szempontból azonban kiigazításra szorul az előszóban említett "első magyar részlet 1997-ben jelenik meg", hiszen szűkebb szakmánk progresszióját jelzi, hogy már az 1986/1 Szociálpolitikai Értesítőben jelennek meg Paulo Freire tárgyalt könyvéből fontos részletek. Méghozzá Peter Leonard tolmácsolásában az Elemek a radikális szociális munka paradigmájához című elemi tanulmányában, melyben itthon először esik szó a tudatosságnövelés (-fejlesztés) operacionalizálhatóságának szükségességéről.
S itt érkezünk meg Freirehez és a szociális munkához.
Ahhoz a szociális munkához, mely definíciója szerint "elősegíti a társadalmi változást és fejlődést, a társadalmi összetartozást, valamint az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását" - legalábbis a nemzetközi hagyományos szociális munka definíció szerint.
Ehhez képest Freire már elöljáróban leszögezi műve nem kizárólag a "világ rongyosainak" szól, hanem mindazoknak, kik magukra találnak a kisemmizettekben (BENNÜK) s "magukra találva VELÜK szenvednek, de mindenekelőtt VELÜK harcolnak".
Az észak-amerikai és európai irányultságú szociális munka, olyan harmadik világbeli kritikája érhető tetten Freire ezen soraiban, mely alapvetően kérdőjelezi meg a hatalommal felruházás mint a korábbi elnyomott elnyomó helyzetbehozását eredményező ellentmondásos tevékenységet, a kapitalizmus keretei között történő összetartozás negédes és hamiskás eszményét valamint általánosságban a felülről jövő jótékonykodást és gondoskodáspolitikát, melybe beleértendő az állam által bármilyen érdekből művelt szociálpolitika is.
Vagyis, ahogyan a 70-as évektől már rendszeresen megjelenik a radikális szociális munka kritikájának kereszttüzében a professzionalizálódó és ezáltal bürokratizálódó és egyre inkább felülről lefelé beszélő szociális munka, mely napjainkban is a legalapvetőbb probléma és mely egyre inkább az elnyomó intézmények sorába taszítja a szociális ellátások rendszerét.
Sőt, ahogyan Feire az antidialogikus cselekvés elmélete és jellegzetessége részben említi magát a jóléti intézkedéseket már árulkodó és egyúttal meg is jelöli az osztálytársadalmakban betöltött szerepüket, méghozzá a manipuláció eszközeként.
Felülről lefelé nincs szolidaritás, maximum jótékonykodás!
A "bennük és velük" a garancia a valódi nagylelkűségre és az érzelgősség- és manipulációmentes, bátor szeretetre.
Freire mindhárom tudományterület (pedagógia, teológia és szociális munka) szempontjából központi jelentőségű tétele: az emberi lény befejezetlensége s mint ilyennek állandó kitettsége a dehumanizáció (erőszak, elnyomás, kizsákmányolás, igazságtalanság) és a humanizáció (elnyomottak küzdelme és a szabadságvágy valamint az igazságosság vágya) kettősségének. Hangsúlyozza a valóság állandó átalakításának szükségességét a folyamatos humanizáció érdekében. Ez is mindenképpen összeköti a szociális munkát és a freirei pedagógiát, ami a gyakorlatban a tulajdonképpeni Dél-amerikai szociális munka.
Ahogyan egyik kollégám kritikaként megfogalmazta, a könyv kevés gyakorlati példát sorakoztat fel és pusztán elméleti keretet nyújt, azonban én éppen ezt mondom erősségének.
A gyakorlati példákat pedig maguk a küzdelmekben résztvevők saját harcaikra reflektálva tudják helyi példákkal hozzákapcsolni a freirei szemlélethez.
A szociális munka és más segítő hivatások irányába érkező legnagyobb kritika a laikus és magára magasabb rendűként tekintő tudományterületek részéről éppen előbbiek "beszélgető" jellege, hiszen "beszélgetni mindenki tud".
Ugyankkor más tudományterületek kritikai és radikális gondolkodói is megfogalmazzák, hogy tudományuk nem más, mint a kommunikáció művészete/tudománya.
Freire könyvében a korábban már ismert bankszemléletű koncepció leleplezése és elemzése, az osztálytársadalom (benne az elnyomó és elnyomottak) kettősségének hangsúlyozása mellett jelentős felismerése minden velük - és együtt küzdő számára a felesleges szócséplés és az önmagáért való (öncélú) aktivizmus leküzdése és elkerülése végett az alávalóság alávalóbbá tétele azáltal, hogy BESZÉLÜNK róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése