Először nálunk, az egyik egyéni kezdeményező gondolatai a SZÁD és 3 szakszervezeti tag indítványa kapcsán, melyet a Magyar Állam ellen indítottak.
Mihály Bulcsú írása
Nem tudom, szerintem senki sem tudja, milyen egy eredményes sztrájk a szociális szférában. Az öt évvel ezelőttiből én csak annyit érzékeltem volna, hogy aznapra nem kapok fizetést, miközben önkéntesen máshol teszem azt, ami belülről jön.
Egy sztrájk nemcsak attól hatásos, hogy sokan vesznek részt benne, hanem attól is, hogy mások életére és érzéseire is hatással van — azokéra is, akik nem sztrájkolnak. Kiváltva az ellenérzést vagy leginkább a szolidaritást; hogy rádöbbenünk, mi lenne nélkülünk.
Valószínűleg senki sem gondolta, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban történt visszaélések nyomán indul el valami, ami egy rendszer összeomlásához vezethet (Bicske). Ugyanúgy öt éve mi sem számoltunk azzal a még valószínűtlenebb helyzettel, hogy az idősek, az otthontalanok, a napról napra élő családok, a veszélyeztetett gyerekek mellett és értük, több műszakban dolgozók helyzete hangos és átütő szolidaritást fog kiváltani — vagy legalább néhány vállveregetést.
Igen, pont ezt, a pár jó szót, a kiállás elvi lehetőségét vette el az előző kormány államtitkársága és annak hivatalnokserege, politikai végrehajtói. A sztrájk esetében, amelynek éppen azt kellett volna demonstrálnia, milyen kevesen vagyunk, mennyi munkát végzünk és milyen odaadással, a politika „fura ura” szerintem gőgösen és pragmatikusan azt mondta: az elégséges szolgáltatás teljesítése legyen lehetetlen; legyünk annyian munkában, amennyien körülbelül akkor lennénk, ha sztrájkra nem is lenne szükség.
Most erről döntött a bíróság…
Amikor a sajtóban olvassuk vagy látjuk:
– egy kórházi szociális munkás munkaidő után eltolja a bankba tolókocsis ügyfelét,
– amikor közösségi rendezvény van egy szociális központban,
– amikor adománygyűjtő, szemléletformáló rendezvényt tart egy civil szervezet,
– amikor a friss Nobel-díjas író regényéből felolvasóest van a hajléktalanszállón,
– amikor krízis van egy családban, és a családgondozó azonnal kirohan a jelzésre,
– amikor az iskolai szociális munka mindent megtesz azért, hogy az SNI-s tanuló bent maradjon az osztályban,
– amikor a kocsiban a segítő énekel, dobol a kisgyereknek, hogy elaludjon,
– amikor az éjszakás műszakból hazaérő családanya nekiáll tortát sütni valakinek, aki már régóta nem kapott ilyet,
– amikor szenteste bemegyek a munkahelyemre, és valakinek a fülébe halkan egy Petri-verset szavalok…
Igen, ezek mi vagyunk. Nem az „elégséges” mi, hanem azok, akik segíteni, fejlődni, tenni akarnak. Mi, akik változást akarunk.
Ehhez azonban kellenek a vállveregetések. Kell a megbecsülés — anyagi és lelki értelemben is.
Kellenek a vállveregetések, a szolidaritás, akár sztrájk nélkül is. Mert most már egyre egyértelműbb, hogy mindennél nagyobb szükség van rá.
kapcsolódó: Mérce cikk
Magyar Helsinki Bizottság cikke
