Mi más is lehetne a hagyományos szociális munkás miliő célja?
Természetesen senki nem lehet rest, ezt a munkát vagy mi végezzük el vagy mások fogják helyettünk - és abból nem lesz köszönet!
A radikális szociális munka mindig is a továbblépésben, a progresszivitásban végső soron az ember emancipációjában érdekelt, ennek eléréséhez pedig a jelenlegi status quo fenntartása aligha vezethet.
A bejegyzésben kiemeltem a számomra releváns részeket, melyekre némi reakciót is adok itt a felvezetésben. (Aki magára a bejegyzésre kíváncsi az a kép után találja).
Ugyanakkor ideje már, hogy egyre többen írjanak, vessék papírra, bejegyzésbe, blogba, szakdolgozatba, doktori disszertációba véleményüket, állástfoglalva az utókor számára is, hogy emelt fővel nézhessenek majd vissza, nem végrehajtó voltam csupán, hanem a szociálpolitika új paradigmájának tevékeny résztvevője.
A vélemény bejegyzés általam kiemelt sarokpontjai:
1. áldozatok, (akiket Nemesnyik a példákban előhoz és többször a saját életükkel fizettek)
2.az eszközöktől megfosztott szociális munkások
3.kompetenciahatárok
4.felelősök
5.kötelező elvonók és hatósági intézkedések hiányának felvetése
6.a (polgári/burzsoá) jog problematikája, mely inkább védi a vagyont, mint az emberi életet (a természet védelméről nem beszélve)
+1 lásd lentebb
Áldozatok
Szociális munkásokként jól tudhatjuk a kapitalizmus, melyben élünk, - az életminőség szempontját figyelembe véve - még a kiszámítható és biztonságosnak mondható határozatlan ideig, teljes állásban bérből és fizetésből élők számára sem a kölcsönös segítségnyújtás és szolidaritás megtestesítője.
Akkor nem csoda, hogy a társadalomnak azokban a szféráiban, ahol mi is tanyázunk olykor, farkastörvények uralkodnak, ahol az "erősebb kutya baszik" elve érvényesül - még ha nem kis számban vannak üdítő kivételek is.
Nemesnyik által kiragadott esetek igencsak borzolták a hazai hírfogyasztókat éppúgy, ahogy némely szociális ájtatos jellegű, a szegénységet nem ritkán romanticizáló szakembert.
Pedig tudhatjuk és tudjuk a mindennapos nélkülözés, alá és fölérendeltségi (tőke-munka, szülő-gyermek, férfi-nő, birtokló-vagyontalan) viszonyok törvényszerűen teremtik meg a strukturális (társadalmi) bűn formáit, melynek a családon belüli erőszak éppúgy része, mint a nyomor szülte nélkülözés vagy az aktuálisan erősebb már gyengébb általi elnyomása.
A jóléti állam visszabontása eredményeként az egyre szűkülő és csökkenő támogatásokért még ádázabb és kifinomultabb harcok indultak ami sok esetben, - mint minden fajnál - érthető, hisz az életösztön és a túlélésért folytatott küzdelem a legerősebb, még ha ez a harc sokszor épp a sorstársak ellen illetve kárára zajlik.
Társadalmi jelenségek révén pedig ott van ezek ellenkezője is, lehet nem olyan látványosan és semmiképp nem címlapokon és szalagcímeken, de a telepek aszfaltnélküli mindennapjaiban, a városi szegénység mocskos, droggal teli útvesztőiben ha másnak nem is, de nekünk szociális munkásoknak látnunk kell (ehhez pedig oda kell menni, részt kell vállalni a nélkülözés mindennapjaiban), észre kell vegyük, fel kell fedeznünk a szolidaritás és az elemi kölcsönös segítségnyújtás még meglévő nyomait és példáit, melyek építőkövekként járulhatnak hozzá bármiféle kiúthoz, hiszen csak ezen emberséget magában hordozó példák azok, melyek fogódzókat adhatnak számunkra, hogy a közösség megszervezése és felépítése majd megerősítésének (tudatosulásának) útján véget vessünk az ember ember általi kijátszásának és a farkastörvények felszámolásának.
Mezítelen király (eszköz nélküli szociális munkás, fegyvertelen katona*)
A jóléti állam halódásának - (ha végképp nem halt még meg?) - eredménye, hogy a zsoldosaik (szociális munkások, egyéb szociális irodák munkatársai) egyre inkább fegyvereik (értsd jóléti támogatások, legyenek univerzális, partikuláris, vagy épp egyedi, netán speciális, pénzbeli vagy természetbeniek) híján kénytelenek a puszta szó és persze a juttatásokat felváltó adminisztráció által nyomni és elnyomni a velük kapcsolatba kerülő érintetteket.
Ezt tetézi még az egyszemélyes szociális munkás (családsegítő) intézményének hungarikuma, mely a bejegyzésben említett meggyilkolt kolléga tragikus esetét a törvényhozók költségvetési szempontok általi vezéreltségének következtében meghatározó és fenntartott strukturális bűn.
Kompetenciahatárok
Az egyszemélyes szociális intézmények kapcsán pedig már a kompetencia kérdésénél találjuk magunkat. A radikális szociális munkások számára általában álkérdésként kezelendő kompetenciahatárok bizonyos szerzőknél (lásd: Kozma (1994): 67.p.) épp a team-munka segítségével oldhatóak fel. Az egyszemélyes szolgálat esetében miféle szakmai munkacsoportról beszélhetünk?
Ugyanakkor a fent hivatkozott Kozma vitairatban nemzetközi evidenciára hivatkozva, mint veszélyforrás jelenik meg a szakember a kliens számára, amennyiben többek között: "egyedül vagy támogatás nélkül dolgozik".(!)
Felelősök, felelősség
A felelősök esetében, amit mindenképp ki kell emelnünk és újra és újra hangsúlyoznunk az a Szociális Munka Etikai Kódexének ide vonatkozó örökérvényű és sokszor elcsépelt 13. pontja:
"A szociális munkás felelőssége, az Etikai Kódexet aláíró és csatlakozó szakmai szervezetek joga és kötelessége, hogy felhívják a döntéshozók,valamint a közvélemény figyelmét mindarra, amiben a nélkülözés és a szenvedés kialakulásáért a döntéshozók, a társadalom vagy egyes intézmények felelősek, illetve amivel akadályozzák ezek enyhítését." (forrás)
Ehhez viszont tényleg szükséges megszemélyesíteni saját magunk és a közvélemény számára is azokat a döntéshozókat és -előkészítőket is, akik közvetlenül előidézői a mai állapotoknak.
Kötelező elvonó, hatósági intézkedések
A mainstream, főként társadalomtudományi alapokon nyugvó szociális munkás képzőhelyek képzőinek és sok itt végzett korábbi hallgatónak a szemléletét borzoló (a konzervatív szociális munka hívőit kevésbé) fogalmak, sokkal mélyebb és e bejegyzés amúgy is egyre növekvő terjedelménél, hosszabb és önálló gondolatiságot kívánnának.
Ezért röviden: ezen eszközök a szociális munkába való átültetése egyszerűen megfosztja ezen eszközöket alkalmazó vagy ezeket támogató szakembereket más olyan szervesen a szociális munka eszköztárába tartózó eszköztől, mint például a képességfejlesztés vagy az empowerment. Természetesen vannak olyan helyzetek és érintettek amikor szó sincs és nem lehet tudatosságnövelésről főként idő híján és más elnyomott okán, ezekben az esetekben indokoltnak tűnhet a hatósági - és egyéb kényszer- és kötelező intézkedés. Bár erre vannak a társadalomnak más intézményei és szereplői, akik már végeznek hasonló állampolgári jogokat korlátozó tevékenységeket, nem biztos, hogy ezen eszközökért a szociális munkásoknak is sorba kellene állniuk. Ahogyan esetmenedzserek százai állnak a kényszerítést és önkéntességet elválasztó "küszöbön", de még mindig inkább előszobái a hatósági intézkedéseknek. Ezen szakemberek küszöbön álló, az előszobában toporgó protokollja, a lentebb kifejtésre kerülő partizán jellegű szociális munka (melynek lényege nem az ellenállás, hanem az érintettek oldalán állás) tevékenységével csak igen körültekintően (vagy sehogyan) összeegyeztethető. Főként azért mert bár képesek lehetnek bizonyos jól képzett szakemberek ezen a két ellentétes pólus egy hajszál szélességű határvonalán magukat egyensúlyozni, de az érintettekben nem biztos, hogy ezt időben sikerül tudatosítani. Ennek híján pedig; nem sokat ér a bravúr.
A kényszerítés ill. egyéb hatósági jellegű beavatkozások esetében az irányultságot sem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen nem mind 1, hogy gyermekmentésről vagy épp családszakításról van szó! Ahogyan az sem, hogy a beavatkozás egy tragédia megelőzését eredményezheti, ahogyan a cselekvés halogatása pedig a tragédia bekövetkeztét, mint ahogyan a túlbuzgóság pedig egy életre szóló traumát.
Akárhogy, azonban a "mezítelen zsoldosok", "fegyvernélküli partizánok" csak saját maguk veszélyeztetése által tudnak relevánsan cselekedni.
A "vamzer" szerep pedig a jelenlét és a korábbi érintetti oldalon állás miatt vagy épp ezek ellenére a jelzés eredményeként induló együttműködés mindig sérülékeny épp a "jelzőrendszer" eufemizmusának burkában, hiszen ez a "jelzés" egyfajta (be)súgás, mindenképp valaki belső szférájába, a közvetlen habitatába ad betekintést vagy ad róla információt. Tény, hogy az érintettek egyre kevésbé kerülnek önkéntesen kapcsolatba a "szociális segítéssel".
A szociális munka nem csak defenzív, hanem cselekvő és beavatkozó révén offenzív jelleget is ölthet.
Sőt! Kívánatos lenne az offenzív jellegű, proaktív, mintegy önvédelmi erőszakot/kényszerítést is az eszköztárában hordozó szociális munka. Melynek ellenirányú eseteivel napjainkban is találkozhatunk: lásd Károly bácsi esete.
Persze az is igaz, egy gyermekmentés (kiemelés) a ténylegesen veszélyeztető családból nem igen kerül címlapra. Lehet ebben hibázunk?
Jog
Pedig 1871 óta tudjuk, hiszen Eugéne Pottier így írta találóan ezt le a nemzetközi munkásindulóban:
"Azé a törvény, aki gazdag
a szegény joga puszta szó."
Mi pedig akárhogy is vesszük, az állam hivatalos ellátórendszerének közvetlen vagy közvetett megbízottjaiként, kollaborálva (hivatalos munkaviszonyunk ennek írásos szerződése) de az ellátottak/érintettek oldalán állva partizánként*1 vagyunk jelen abban a küzdelemben, mely saját magunk és mások emancipációját szolgálja.
+1
"Parasztként pedig" a költőinek tűnő "Uraim, mit adhatnék még Önöknek?" kérdésre pedig egy profán, ugyanakkor cseppet sem a tanult tehetetlenség állapotát magában hordozó válaszom marad:
KÖTELET! - nekik, kolléga!
Egyre
több a családon belüli erőszak, egyre több az agresszor, és egyre több a
halálos áldozat. A kormány pedig néma. De meddig még?
Győrben egy apa megölte a 13 éves nevelt lányát, és a 10 éves fiát, majd önmagával is végzett. A Rózsadombon egy apa megölte a gyermekét, a gyermek édesanyját, a család kutyáját, majd önmagával is végzett. Egy férfi megölte élettársát, majd a szomszéd házba elásta. Egy 17 éves kamasz megölte a 6 éves unokahúgát, miután megerőszakolta. Minden héten meghal egy nő bántalmazás következtében, és havonta minimum egy gyermek, hasonló okok miatt. A kormány pedig néma. De meddig még?
Lassan 2 éve már, hogy egyetlen késszúrással megöltek egy családsegítő kollégát munkavégzés közben. A kormány pedig néma. Meddig még?
Néhány hete egy kamasz fiú késsel támadt a tanárára, a rossz jegy miatt, a napokban pedig egy 13 éves lány szúrta meg késsel a nála 2 évvel idősebb csoporttársát. A kormány pedig néma. Meddig még?
Szociális munkás vagyok. Hivatalosan családsegítő, nem hivatalosan egy „lemeztelenített király”, aki bár valamit képvisel, semmije sincs. Üdvözöllek hát a valóságban. Ím, lásd meg az igazságot.
Apa, anya sok gyerekkel. Jómódú család. Hatalmas ház, szép otthon. Mind két szülő agresszor, hogy éppen melyikük a generátor, az az éppen aktuális egészségügyi (mentális) állapotuktól függ. Tudják, hogy betegek. Terápiára jártak, de hasztalan. Komolyabb megsegítés kellene. Jelzés érkezik. Futok az események után. A telefonok úgy kezdődnek: „neked elmondom, de ne jegyzetelj, mert letagadom”. Nem rúghatom az ajtót a családra, mert pszichiátriai betegnél nem tudom, hogy ez mit indít el. Megsejtenek valamit. Nem akarnak együttműködni. A jelzést adó is hátrálni kezd. Talán túlreagálta. Talán téved. Butaság az egész! Csak én, a mezítelen király érzem a „veszélyt”, de a jog nem ismeri azt a kifejezést, hogy „megérzés”. Ez nem lehet jogalapja se egy védelembevételnek, se egy kiemelésnek. Ezek, megjegyzem, amúgy sem az én kompetenciáim. Ebben a gyámügy dönthetne, de nincs jogalapja, hisz indokként meg még sem írhatom, hogy a „kisgyermek a macskát a nyakára kötött zsinórral húzogatta a kövön”, mert nem a macskát akarom megmenteni, hanem a családot. Amit lehetett, megtettem. Nincs olyan, hogy kötelező „együttműködés”, indok nélkül. Apa elköszönt. Nem kér segítséget. Ha szerencsém van, kiderül hogy én is túlreagáltam. Téves riasztás. De mi van, ha nem?
A halálos kimenetelű családon belüli erőszak esetén nagy divat lett a családsegítő felelősségre vonása, de soha nem jut eszünkbe felelősségre vonni a törvényalkotókat. Miért?
80 éves idős nő. Késő este hív, hogy el kellett menekülnie éjszaka, mert a fia megint megfenyegette. Nem dolgozik, de pénzt akar. Bár a „gyermek” majd 40 éves, szüksége van alkoholra és drogra, hogy el tudjon lazulni. Éjjel sokadjára, de ismét rendőrt hívott a fiára, akik mentővel kórházba vitették a tomboló embert, miután szándékosan belefejelt az ablaküvegbe. 2 óra sem telt el, néhány sebtapasszal a homlokán, megjelent a fiú, és csak az idős, törékeny asszony gyorsaságán múlt, hogy az ajtón, és nem az ablakon távozott. Azóta bújkál. A fiú beszámítható, csak, ordítom hangosan: CSAK iszik. Alkoholistának lenni nem bűn, és kötelező elvonó nincs. Kérdezném Uraim, ott fent, miért? Miért a 80 éves asszony bujkál és menekül?
Kopogtatnak az ajtón. Az idős asszony a harmadikról. A szeméttároló kulcsát kéri. Az unokája kicsit mérges ma, ilyenkor a ruháit vagy az ablakon, vagy a szemétledobóba dobja. Legyint az idős nő, ó, semmi baj, miközben az arca kék-zöld, a karját alig tudja emelni. Mosolyog. Már megszoktam – mondja. Aztán hátat fordít, és minden héten 1 alkalommal bemászik a szemetes konténerbe, hogy összeszedje nyomorúságos életének apró morzsáit. Nem az én ügyem, de felmegyek. Nyoma sincs hogy a fiú agresszor lenne. Tiszta tekintetű, szép arcú gyerek. Kérésemre lemegy „segíteni a nagyinak”. Segítséget ajánlok az idős nőnek, de elutasít. Már megszokta. Beszélgetéseink közben felfedezem a demencia tipikus jeleit. Védelemre lenne szüksége. Csak hogy a családon belüli erőszak aljasul, és gonoszul kicselez. Mindig. Nem szól előre, és nem küld meghívót. Sejtjük, hogy ott ólálkodik a közelben, de a varázsgömböt és a szellemidézést betiltotta a kormány, így marad a megérzés. Ez azonban legfeljebb boszorkányégetésre elegendő, hatósági intézkedésre nem. És akkor még ott a patás ördög legnagyobb fegyvere, a jog!
Férj és feleség, plusz pár gyerek, és az elmaradhatatlan devizahitel. A szülők gyűlölik egymást. Mindkettőnek új kapcsolata van már, szabadulna a másiktól, de a hitel erősebb a templomba tett eskünél, hisz a templomi eskü csak élethosszig tart, míg egy jó hitel végtelenítve van, gondolva az unokákra is. Mindennap veszekedés, ordibálás. Apa már iszik, anya semmit nem csinál. A gyerekek meg nőnek, ahogy a bennük gyülemlő harag is. Aztán az egyik robban a suliba. Ő a zárt osztályra kerül, az áldozat kórházba. Apa tovább iszik, anya továbbra se csinál semmit. A lakást eladni nem tudják, a hitel elviszi a fizetésük felét, külön élet lehetősége nulla. Mind kettőnek joga van a lakáshoz. Ha beledöglenek is. A ház már árverezés alatt. Mostanra egyikük sem dolgozik, mondván, minek. Tényleg, minek? Köszönjük az olcsó hitelt Uraim, de a cián hatékonyabb, és gyorsabb.
Ím hát mezítelen királyságon egyetlen pillanata. A királynő elhagyott, a két lovas félreállt, a futók már a határ másik oldalán, és bár maradt két bástyám, ám ők is védtelenek. E két bástyám közül az egyik a tudás (szakmai) míg a másik a szív (megérzés, tapasztalat). Egyedüli védelmezőim a „parasztjaim”, akik bátran, szorosan körbefonva állnak őrt előttem. És ez a baj. Mert ha csak mindannyian 1 lépést tennének előre, csak egyet, ha csak egyszer, egyetlen egyszer emelnék fel a szavukat a családon belüli erőszak ellen, többé nem kellene bujkálniuk, rettegniük és szemetes konténerből kilógniuk. Mert a jog, ócskává vált birodalmamban csak a vagyonra vonatkozik, az emberi méltóságra nem. A játékmester megtréfált, és dzsinn lámpára cserélte a becsületet, az önzetlenséget, a jóságot, a tiszteletet, de még a gondolatszabadságot is. Így lettem magam is az, aki. A mezítelen király, akinek annyija sincs, hogy betakarhassa az utcán fagyoskodó hajléktalant.
Uraim, mit adhatnék még Önöknek?
* bár ezzel kapcsolatban érdemes megnézni Desmond Doss igaz történetéről szóló filmdrámáját https://port.hu/adatlap/film/tv/a-fegyvertelen-katona--hacksaw-ridge/movie-177995
*1 a partizán szó több jelentésű: "‘az ellenséges csapatok ruhájában alulról többé-kevésbé szervezett fegyveres harcot, akciókat folytató militáris csoport tagja", a fegyveres a mi esetünkben a szociális tevékenység, és szociális akciók szinonimája, a militáris alatt a mi esetünkben pedig a"harcias" értendő, ami jelentésében magában hordozza az elszánt, elhivatott, elkötelezett jelzőket is, - a többi talán nem szorul magyarázatra, ugyanakkor jelenti a "nem hivatalos"-at, az "elvhű"-t és a "hirtelen ötletből támad"-ot is
Győrben egy apa megölte a 13 éves nevelt lányát, és a 10 éves fiát, majd önmagával is végzett. A Rózsadombon egy apa megölte a gyermekét, a gyermek édesanyját, a család kutyáját, majd önmagával is végzett. Egy férfi megölte élettársát, majd a szomszéd házba elásta. Egy 17 éves kamasz megölte a 6 éves unokahúgát, miután megerőszakolta. Minden héten meghal egy nő bántalmazás következtében, és havonta minimum egy gyermek, hasonló okok miatt. A kormány pedig néma. De meddig még?
Lassan 2 éve már, hogy egyetlen késszúrással megöltek egy családsegítő kollégát munkavégzés közben. A kormány pedig néma. Meddig még?
Néhány hete egy kamasz fiú késsel támadt a tanárára, a rossz jegy miatt, a napokban pedig egy 13 éves lány szúrta meg késsel a nála 2 évvel idősebb csoporttársát. A kormány pedig néma. Meddig még?
Szociális munkás vagyok. Hivatalosan családsegítő, nem hivatalosan egy „lemeztelenített király”, aki bár valamit képvisel, semmije sincs. Üdvözöllek hát a valóságban. Ím, lásd meg az igazságot.
Apa, anya sok gyerekkel. Jómódú család. Hatalmas ház, szép otthon. Mind két szülő agresszor, hogy éppen melyikük a generátor, az az éppen aktuális egészségügyi (mentális) állapotuktól függ. Tudják, hogy betegek. Terápiára jártak, de hasztalan. Komolyabb megsegítés kellene. Jelzés érkezik. Futok az események után. A telefonok úgy kezdődnek: „neked elmondom, de ne jegyzetelj, mert letagadom”. Nem rúghatom az ajtót a családra, mert pszichiátriai betegnél nem tudom, hogy ez mit indít el. Megsejtenek valamit. Nem akarnak együttműködni. A jelzést adó is hátrálni kezd. Talán túlreagálta. Talán téved. Butaság az egész! Csak én, a mezítelen király érzem a „veszélyt”, de a jog nem ismeri azt a kifejezést, hogy „megérzés”. Ez nem lehet jogalapja se egy védelembevételnek, se egy kiemelésnek. Ezek, megjegyzem, amúgy sem az én kompetenciáim. Ebben a gyámügy dönthetne, de nincs jogalapja, hisz indokként meg még sem írhatom, hogy a „kisgyermek a macskát a nyakára kötött zsinórral húzogatta a kövön”, mert nem a macskát akarom megmenteni, hanem a családot. Amit lehetett, megtettem. Nincs olyan, hogy kötelező „együttműködés”, indok nélkül. Apa elköszönt. Nem kér segítséget. Ha szerencsém van, kiderül hogy én is túlreagáltam. Téves riasztás. De mi van, ha nem?
A halálos kimenetelű családon belüli erőszak esetén nagy divat lett a családsegítő felelősségre vonása, de soha nem jut eszünkbe felelősségre vonni a törvényalkotókat. Miért?
80 éves idős nő. Késő este hív, hogy el kellett menekülnie éjszaka, mert a fia megint megfenyegette. Nem dolgozik, de pénzt akar. Bár a „gyermek” majd 40 éves, szüksége van alkoholra és drogra, hogy el tudjon lazulni. Éjjel sokadjára, de ismét rendőrt hívott a fiára, akik mentővel kórházba vitették a tomboló embert, miután szándékosan belefejelt az ablaküvegbe. 2 óra sem telt el, néhány sebtapasszal a homlokán, megjelent a fiú, és csak az idős, törékeny asszony gyorsaságán múlt, hogy az ajtón, és nem az ablakon távozott. Azóta bújkál. A fiú beszámítható, csak, ordítom hangosan: CSAK iszik. Alkoholistának lenni nem bűn, és kötelező elvonó nincs. Kérdezném Uraim, ott fent, miért? Miért a 80 éves asszony bujkál és menekül?
Kopogtatnak az ajtón. Az idős asszony a harmadikról. A szeméttároló kulcsát kéri. Az unokája kicsit mérges ma, ilyenkor a ruháit vagy az ablakon, vagy a szemétledobóba dobja. Legyint az idős nő, ó, semmi baj, miközben az arca kék-zöld, a karját alig tudja emelni. Mosolyog. Már megszoktam – mondja. Aztán hátat fordít, és minden héten 1 alkalommal bemászik a szemetes konténerbe, hogy összeszedje nyomorúságos életének apró morzsáit. Nem az én ügyem, de felmegyek. Nyoma sincs hogy a fiú agresszor lenne. Tiszta tekintetű, szép arcú gyerek. Kérésemre lemegy „segíteni a nagyinak”. Segítséget ajánlok az idős nőnek, de elutasít. Már megszokta. Beszélgetéseink közben felfedezem a demencia tipikus jeleit. Védelemre lenne szüksége. Csak hogy a családon belüli erőszak aljasul, és gonoszul kicselez. Mindig. Nem szól előre, és nem küld meghívót. Sejtjük, hogy ott ólálkodik a közelben, de a varázsgömböt és a szellemidézést betiltotta a kormány, így marad a megérzés. Ez azonban legfeljebb boszorkányégetésre elegendő, hatósági intézkedésre nem. És akkor még ott a patás ördög legnagyobb fegyvere, a jog!
Férj és feleség, plusz pár gyerek, és az elmaradhatatlan devizahitel. A szülők gyűlölik egymást. Mindkettőnek új kapcsolata van már, szabadulna a másiktól, de a hitel erősebb a templomba tett eskünél, hisz a templomi eskü csak élethosszig tart, míg egy jó hitel végtelenítve van, gondolva az unokákra is. Mindennap veszekedés, ordibálás. Apa már iszik, anya semmit nem csinál. A gyerekek meg nőnek, ahogy a bennük gyülemlő harag is. Aztán az egyik robban a suliba. Ő a zárt osztályra kerül, az áldozat kórházba. Apa tovább iszik, anya továbbra se csinál semmit. A lakást eladni nem tudják, a hitel elviszi a fizetésük felét, külön élet lehetősége nulla. Mind kettőnek joga van a lakáshoz. Ha beledöglenek is. A ház már árverezés alatt. Mostanra egyikük sem dolgozik, mondván, minek. Tényleg, minek? Köszönjük az olcsó hitelt Uraim, de a cián hatékonyabb, és gyorsabb.
Ím hát mezítelen királyságon egyetlen pillanata. A királynő elhagyott, a két lovas félreállt, a futók már a határ másik oldalán, és bár maradt két bástyám, ám ők is védtelenek. E két bástyám közül az egyik a tudás (szakmai) míg a másik a szív (megérzés, tapasztalat). Egyedüli védelmezőim a „parasztjaim”, akik bátran, szorosan körbefonva állnak őrt előttem. És ez a baj. Mert ha csak mindannyian 1 lépést tennének előre, csak egyet, ha csak egyszer, egyetlen egyszer emelnék fel a szavukat a családon belüli erőszak ellen, többé nem kellene bujkálniuk, rettegniük és szemetes konténerből kilógniuk. Mert a jog, ócskává vált birodalmamban csak a vagyonra vonatkozik, az emberi méltóságra nem. A játékmester megtréfált, és dzsinn lámpára cserélte a becsületet, az önzetlenséget, a jóságot, a tiszteletet, de még a gondolatszabadságot is. Így lettem magam is az, aki. A mezítelen király, akinek annyija sincs, hogy betakarhassa az utcán fagyoskodó hajléktalant.
Uraim, mit adhatnék még Önöknek?
* bár ezzel kapcsolatban érdemes megnézni Desmond Doss igaz történetéről szóló filmdrámáját https://port.hu/adatlap/film/tv/a-fegyvertelen-katona--hacksaw-ridge/movie-177995
*1 a partizán szó több jelentésű: "‘az ellenséges csapatok ruhájában alulról többé-kevésbé szervezett fegyveres harcot, akciókat folytató militáris csoport tagja", a fegyveres a mi esetünkben a szociális tevékenység, és szociális akciók szinonimája, a militáris alatt a mi esetünkben pedig a"harcias" értendő, ami jelentésében magában hordozza az elszánt, elhivatott, elkötelezett jelzőket is, - a többi talán nem szorul magyarázatra, ugyanakkor jelenti a "nem hivatalos"-at, az "elvhű"-t és a "hirtelen ötletből támad"-ot is
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése