Önerőből senki sem válhat szabaddá, de azt sem várhatja, hogy majd mások felszabadítják - könyvrecenzió

avagy a Párbeszéd (dialógus) evangéliuma

Sokszor lett volna mód és szükség is az évben, hogy bejegyzés szülessen itt, azonban még is az év utolsó napján, mintegy bepótolva mindent (ami persze puszta naivitás részemről) egy olyan műfajjal próbálkozom, melyben eddig nem igen tettem kísérletet. Az ok ellenben igen egyszerű, mivel az idén az eredeti megjelenést követő 54 év késéssel megjelent magyarul Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiája című biblikus műve.

Nem pusztán témáját tekintve biblikus, hanem mondandója tekintetében is. S nem csak a pedagógia és a hazai teológia számára az, hanem a szociálpedagógia és így a szociális munka, mint tudomány számára is "bibliai jelentőségű" műről van szó. 

Biblia a maga dialektikusan antagonisztikusosságában (- sicc).

Ahogyan az alcím érzékletesen jelzi: "senki nem szabadul fel egyedül" DE önerőből sem és mások által sem... - vagy nem szimplán, hanem mindezek párhuzamos együttes és egymásra hatására, mintegy folyamat eredményeként, mely nem feltétlen 10-20 éves tudatosságnövelés eredménye, hanem lehet forradalmi tudatra ébredés, - jellegű - felszabadulás is.

 

Ezen bekezdés jól jelzi azt az ellentmondásosságot, mely nem kizárólag Freire, hanem az egész marxi szemlélet sajátja, mely a mai napig totálisan áthatja a kapitalizmus működését és melynek nem elitista (élcsapat) jellegű értelmezése, hanem az elnyomottak (alulról jövők) oldaláról történő reflexiói lehetnek termékenyek és szolgálhatják az eljövendő emancipációt.

Freire műve, nem kézikönyv és nem is Alinsky-féle receptúra pontról-pontra. Freire szemléletének gyakorlati hatékonyságát illetően főként az analfabetizmus csökkentésében, még liberális - és egyéb konszenzuskereső szociológusok is elismerik.

Azonban az olvasó már az első oldalakon szembesülhet, hogy nem egy jó gyakorlatok kézitára az elnyomottak pedagógiája, hanem egy dolgozószoba csendjében állandó reflektálást kívánó elméleti mű, melyet a legkívánatosabb olvasókör formában feldolgozni a jobb megértés és a későbbi sikeres felhasználás céljából.

A könyv egyik erőssége a lektor Mészáros György, aki az előszót is jegyzi. Az egykor papnövendék, majd marxizáló pedagógustól nincs messze, sőt hazai környezetben aligha van nála közelebb más a freirei beszéd és szemlélethez.

Társadalomtudomány történeti szempontból azonban kiigazításra szorul az előszóban említett "első magyar részlet 1997-ben jelenik meg", hiszen szűkebb szakmánk progresszióját jelzi, hogy már az 1986/1 Szociálpolitikai Értesítőben jelennek meg Paulo Freire tárgyalt könyvéből fontos részletek. Méghozzá Peter Leonard tolmácsolásában az Elemek a radikális szociális munka paradigmájához című elemi tanulmányában, melyben itthon először esik szó a tudatosságnövelés (-fejlesztés) operacionalizálhatóságának szükségességéről. 

S itt érkezünk meg Freirehez és a szociális munkához. 

Ahhoz a szociális munkához, mely definíciója szerint "elősegíti a társadalmi változást és fejlődést, a társadalmi összetartozást, valamint az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását" - legalábbis a nemzetközi hagyományos szociális munka definíció szerint. 

Ehhez képest Freire már elöljáróban leszögezi műve nem kizárólag a "világ rongyosainak" szól, hanem mindazoknak, kik magukra találnak a kisemmizettekben (BENNÜK) s "magukra találva VELÜK szenvednek, de mindenekelőtt VELÜK harcolnak". 

Az észak-amerikai és európai irányultságú szociális munka, olyan harmadik világbeli kritikája érhető tetten Freire ezen soraiban, mely alapvetően kérdőjelezi meg a hatalommal felruházás mint a korábbi elnyomott elnyomó helyzetbehozását eredményező ellentmondásos tevékenységet, a kapitalizmus keretei között történő összetartozás negédes és hamiskás eszményét valamint általánosságban a felülről jövő jótékonykodást és gondoskodáspolitikát, melybe beleértendő az állam által bármilyen érdekből művelt szociálpolitika is. 

Vagyis, ahogyan a 70-as évektől már rendszeresen megjelenik a radikális szociális munka kritikájának kereszttüzében a professzionalizálódó és ezáltal bürokratizálódó és egyre inkább felülről lefelé beszélő szociális munka, mely napjainkban is a legalapvetőbb probléma és mely egyre inkább az elnyomó intézmények sorába taszítja a szociális ellátások rendszerét.

Sőt, ahogyan Feire az antidialogikus cselekvés elmélete és jellegzetessége részben említi magát a jóléti intézkedéseket már árulkodó és egyúttal meg is jelöli az osztálytársadalmakban betöltött szerepüket, méghozzá a manipuláció eszközeként.

Felülről lefelé nincs szolidaritás, maximum jótékonykodás!

A "bennük és velük" a garancia a valódi nagylelkűségre és az érzelgősség- és manipulációmentes, bátor szeretetre. 

Freire mindhárom tudományterület (pedagógia, teológia és szociális munka) szempontjából központi jelentőségű tétele: az emberi lény befejezetlensége s mint ilyennek állandó kitettsége a dehumanizáció (erőszak, elnyomás, kizsákmányolás, igazságtalanság) és a humanizáció (elnyomottak küzdelme és a szabadságvágy valamint az igazságosság vágya) kettősségének. Hangsúlyozza a valóság állandó átalakításának szükségességét a folyamatos humanizáció érdekében. Ez is mindenképpen összeköti a szociális munkát és a freirei pedagógiát, ami a gyakorlatban a tulajdonképpeni Dél-amerikai szociális munka. 

Ahogyan egyik kollégám kritikaként megfogalmazta, a könyv kevés gyakorlati példát sorakoztat fel és pusztán elméleti keretet nyújt, azonban én éppen ezt mondom erősségének. 

A gyakorlati példákat pedig maguk a küzdelmekben résztvevők saját harcaikra reflektálva tudják helyi példákkal hozzákapcsolni a freirei szemlélethez. 

A szociális munka és más segítő hivatások irányába érkező legnagyobb kritika a laikus és magára magasabb rendűként tekintő tudományterületek részéről éppen előbbiek "beszélgető" jellege, hiszen "beszélgetni mindenki tud". 

Ugyankkor más tudományterületek kritikai és radikális gondolkodói is megfogalmazzák, hogy tudományuk nem más, mint a kommunikáció művészete/tudománya. 

Freire könyvében a korábban már ismert bankszemléletű koncepció leleplezése és elemzése, az osztálytársadalom (benne az elnyomó és elnyomottak) kettősségének hangsúlyozása mellett jelentős felismerése minden velük - és együtt küzdő számára a felesleges szócséplés és az önmagáért való (öncélú) aktivizmus leküzdése és elkerülése végett az alávalóság alávalóbbá tétele azáltal, hogy BESZÉLÜNK róla. 

  

A deprofesszionalizáció a gyakorlat és aktivizmus oldaláról

Mihály Bulcsú írása

Válasz Bányai Emőke (2024) cikkére - Kritika a Párbeszéd: Szociális munka szerkesztősége és az MTA IX. osztály Szociológia Bizottság, Szociális munka Albizottsága felé

„Nem: látjátok, nemhiába firkálok, 

mert ha ezt a verset ki nem gondolom, 

fölöttem folyna már régen az árok, 

s csalán nőtt volna rég a gyomromon. 

Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, 

az urak előtt ne fogd be a pofádat.”

Villon: Ballada a parlamenthez (ford. Faludy György)

Bányai Emőke (2024) cikke kapcsán gondolkodnék a szociális munka jelenlegi helyzetéről és útkereséséről. A szakma gyakorlati művelőjeként és aktivistaként reflektálnék a jelenlegi deprofesszionalizációs folyamatokra, illetve dilemmaként vetném fel a jelenlegi tudományos tér felelősségét, feladatait a szakmai és tágabban, társadalmi folyamatok ilyetén való alakulása kapcsán.

Az idézett Bányai cikk olvasása kapcsán emocionálisan azt éreztem, másik országban élünk. Dilemmaként merült fel bennem, hogy miért van az, hogy a gyakorlatban dolgozók egészen másképp látják a helyzetet. Továbbá a generációs különbség szintén oka lehet, hogy a cikkben található, általam tévesnek, sőt kifejezett károsnak vélt következtetésekre reagáljak.

A végkövetkeztetések egy részében akár egyet is érthetnénk: deprofesszionalizációs folyamatok, elértéktelenedés, fragmentáltság, politikának való kitettség, laikus segítők jellemzik jelenleg hazánkban a szociális munkát. Ugyanakkor az okok, a helyzet értelmezése és értékelése és a megoldás felé vezető utak felvázolása a szociális munkás professzió tekintetében gyökeresen eltérőek meglátásaink szerint.  

A cikkben vázolt okokat, a folyamatok értelmezését kifejezetten károsnak, a gyakorlati szociális munkás szempontjából degradálónak, sértőnek gondolom. 

A szerző szerint a hazai deprofesszionalizáció folyamata összhangban van a nemzetközi trendekkel. A hazai szociális munka számára a civilek - jelentsen ez bármit is, rendkívül fancy a szó valóban, de a civil, mint entitás, jelenthet egy sakk klubot, vagy az ország legnagyobb civil szervezetét, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, mely egy állami kontroll alatt működő egyesület - és a jelenleg tudományosan nem vizsgált, de mindenképpen karitatív, sőt miniszteri befolyás és kontroll alatt álló Felzárkózó Települések programok (FeTe-programok) jelenthetik a túlélést, a szakmai munka esszenciáját. A szerző mindezt csak a lehetőségek, a kvázi lehetséges szabadság felvetésével indokolja, nem támasztja alá működési szabályzattal, forrásanyaggal, tudományos igényű kvantitatív vagy akár kvalitatív vizsgálattal, kvázi elvárja tőlem (és a Párbeszéd olvasójától), hogy elhiggyem, hogy egy adománykérő szervezetről a reklámposztok által sugallt kép valós és értelmezhető a szociális munka globális definíciója (IFSW 2014) keretében. 

A szerző nem definiálja ezen szervezeti formákat és a tevékenységeket, látszólagos szabadságuk hangsúlyozása mellett nagyvonalúan elfelejti azt a tényt, hogy mennyien vannak (kevesen), kik ők, miből gazdálkodnak (pályázati forrásokból, adományokból) és hogy a munkatársaik hány százaléka önkéntes, ideiglenes elköteleződéssel. A dolgozók szakmai felkészültségéről és szociális munka végzettségéről már nem is beszélve. 

A civilek a szociális szektorban, de oktatásban és egészségügyben kevesen vannak  és bár hatásuk jelentős, misztifikációjuk végtelenül a szakmaiság ellen hat . 

Civil szociális munka c. kutatásom (2023-2024) kapcsán kilenc szociális munkás munkakört betöltő kollégával interjúztam és kilenc szervezet szakmai módszertanát vizsgáltam. A kutatás célja a szociális munka praxisban való értelmezése volt és az, hogy az aktivizmus mennyire része a vállalt feladatuknak. Mennyire aktívak a professzió területén, mennyire csak az adott célcsoportra és a velük kapcsolatos feladatok ellátására, illetve csak a saját szervezetük működésére fókuszálnak.

Jelenleg nem tudok olyan terepen dolgozó civil szervezetről, akivel a szerző által fontosnak tartott ernyőszervezeteknek aktív kapcsolata lenne. Az aktivitás hiánya annál is inkább feltűnő, mivel az ernyőszervezeteknek élő kapcsolatuk van a szociális munkás képző intézményekkel. Mindegyik szervezet missziójának tekinti a szociális munkások képzését és a hallgatók adott szakterületen való érzékenyítését. Magukat szociális munkásnak identifikálva, a szociális munkás professziót jellemzően azonosítva az állami szektorral, felemásan állva a szociális munka akadémiai tereihez, összességében drukkolnak a szociális munka, mint professzió fejlődésének.

A segítő szakmák kialakulása tulajdonképpen polgári és közösségi kezdeményezések sorozata, a kezdeményezők nagyon komoly ideológiai töltettel, társadalomjobbító szándékkal újszerű, modern tevékenységet valósítottak meg. A hazai médiában a segítő tevékenységet folytató, a kormánytól független civil szervezetek az ellenzéki társadalomjobbítás szinonimai (Soros Alapítvány, Norvég Civil Alap). A jelenlegi kormány pedig gyakran forrásaik szűkítésével igyekszik mozgásterüket szabályozni. A nem központi források megjelenését a segítő tevékenységben gyakran értelmezi a kontrollnélküliség és a nemkívánatos csoportok támogatása eszközeként. 

A fent említett kvalitatív kutatásom, a hozzáférhető hazai és nemzetközi szakirodalmak tanulmányozása számomra azt bizonyítja, hogy a civil szociális munkának elsősorban ideológiailag van jelentősége és nem, mint valós hatás értelmezhető a jelenlegi államberendezkedés szociálpolitikai folyamataira (Mihály 2024).

Költségvetése, számaránya, jelentéktelen az állami ellátórendszerhez képest . A tiszta, állami források nélküliségre nagyon kevés példát találni, a függetlenséget általában a vegyes finanszírozással biztosítják. A szervezetek konkrét céllal, konkrét speciális területet képviselnek, konkrét ügyfélkör érdekében tevékenykednek. Általában olyan ügyfélkörrel, akiknek a szociális (és vagy) karitatív ellátórendszer, nem nyújt, vagy csak nagyon korlátozottan szolgáltatásokat. Teszik ezt kritikussággal, szociálpolitikai vízióval, annak rendszeres és tudatos megjelenítésével (Mihály 2024). 

Az általam szolidárisként (munkanéven) meghatározott civil szervezetek professzionális szociális munkát végeznek, hatásuk és tevékenységük messze túlmutat az állami szociális munkát végző szervezetek tevékenységén, ettől kerülnek be a köztudatba. Etikájuk, eszközrendszerük, átláthatóságuk, ideológiájuk, munkamódszereik nagyon hasonló a klasszikus nemzetközi szociális munkához. Az identitás meghatározásuk, a szervezeti célok mégis leginkább az adott szakterület szociálpolitikai jobbítását célozzák. Ezek a szervezetek magukat leginkább civilként és NEM szociális munkás szervezetként azonosítják, a szociális munka érdekvédelmi és egyéb szakmai szervezeteivel való kapcsolatuk minimális. Kutatásomban a 9 szervezet kapcsán azt tapasztaltam, hogy a civil szervezetnél betöltött állásban dolgozók magukat magasabb elköteleződéssel bírónak tartják az adott társadalmi probléma irányába, ugyanakkor tevékenységüket a legkevésbé sem tartják aktivizmusnak.  Ugyanakkor nem személyes, élettörténetből fakadó, hanem tudatos, választott önkéntességen keresztül kapcsolódtak az adott szervezeti munkába. Nem véletlen, hogy minden általam megkérdezett középosztálybeli környezetből jön, munkavállalása előtt tisztában volt, illetve jelentős tudással rendelkezett az adott szakterület viszonyairól, helyzetéről (Mihály 2024). 

A képesítési arányok valószínűleg nem maradnak el jelentősen az állami szférától, de a munkavállalók általános szociális munka akadémiai teréhez való kapcsolódása elhanyagolhatónak mondható. Közös álláspontjuk, hogy a szakmai oldalról kormánykritikusabb szervezetnél való munkavállalás számukra komfortosabb, hiszen az állami szektorban való munkánál szabadabb, szakmai fejlődéssel és egyben kevesebb kompromisszummal jár. Az állami szféra túlbürokratizáltságáról, nehézségeiről, produktivitásról a véleményük lesújtó (Rácz 2022; Mihály 2024).

A szociális munka, mint szakterület és mint tudományos diszciplína számos nehézségbe ütközik, hogy mint professzió meghatározza, kutassa a civil szociális munkát. A szociális gondoskodás, a szociális munka, mint tevékenység finanszírozása, a munkavállalók munkakörülményeinek biztosítása az állam feladata. Mi van akkor, ha a jelenlegi kormány deklarálja, hogy nem jóléti állami feladatokról van szó és bizonyos rászoruló csoportok kívül maradnak a segítendő hálón (pl. LMBTQ közösségek tagjai, menekültek), vagy az állami szociálpolitika szándékosan nem a nemzetközi trendeket követi a „szeretetteljes szegregáció”  jegyében. A megoldást látszólag az önkéntes munka, a civilek tevékenysége által megjelenő társadalmi szolidaritás nyújtja. Erre rendkívül jó példa a 2015-ös menekültválság, ahol a Budapestre érkező ellátatlan embertömeget mindenki meglepetésére egy abszolút szervezetlen, nem formális keretek között működő önkéntes szervezeti háló fogadta . A szolidaritás aktusa azonban nem tudott fennmaradni hosszú távon, az önkéntesek elfáradtak, a menekültek tovább mentek. A karitatív akciók kissé társadalmi mozgalom jelleggel működtek, erős, látványos felfutással, gyors lecsengéssel (Ágh 2018). A tartós segítségnyújtás egyértelműen nem működhet anyagi dotáció, fizetett alkalmazottak nélkül. 

A Civil Szemle 2023-as különszáma (Hain-Balázs 2023) a témám szempontjából releváns olvasata azt vizsgálja, hogy mennyire tud hatással lenni a civil szervezetek felfutása (NGO BOOM) a hátrányos helyzetű közösség hátrányainak csökkenésére, a rendszerszintű diszfunkciók láthatóbbá válására, vagy a kirekesztésre szociálpolitika, településpolitika, oktatáspolitika hiányában. Bár a tanulmányok sok szempontból járják körbe a kérdést és jelentősen kritizálják a civil szervezetek módszertanát, tevékenységét, a végeredmény egyértelmű: a rendszerszintű hátrányok miatt a problémák tartós kezelése konkrét ügyekben sem lehetséges. Nincsen esély, nem érdemes? - tehetjük fel a kérdést. A válasz összetettebb, hiszen pontosan az ellenzéki tüntetések között előkerülő szociális témák, az általam vizsgált szervezetek médiasúlya mutatja, hogy a hitelességet a valós terepen végzett segítő (szociális munkás) adja és igenis van hatása, méghozzá a társadalmi szolidaritás, érzékenység terén.

Álláspontom szerint az általam vizsgált szervezeteknek munkavállalói oldalról az országos szociális munkát illetően konkrét hatásaiban nagyon kevés a jelentősége. Míg a szakma professziója szempontjából és a teljes magyar társadalmi szolidaritás szempontjából igenis van jelentősége (Mihály 2024).

A médiafigyelem, a függetlenség, az adott szakterületről (ami adott esteben hiányterület) felhalmozott tudás a szociális munka professziója számára megkérdőjelezhetetlenné teszi őket. A szociális munkának, mint a társadalmi szolidaritás kézzelfogható megjelenésének szerves részét képezik. Ugyanakkor a tevékenységük, motivációik, módszertanuk vizsgálata is nélkülözhetetlen. A módszereik, gyakorlatuk jelenleg is a szociális munkáról folyatott diskurzus részét képezik, sőt a szociális munka oktatása is merít tapasztalataikból, azonban az állami szektorral szembeni idegenkedésük, és így a távolság az állami módszertani szervezetektől nyilvánvaló . Módszertanuk, szakmai tevékenységük folyamatos vizsgálata, megértése, a velük való együttműködés a szociális munka minőségi javulását hozhatja magával és így a professziót nyitottabbá teheti. Mindazonáltal semmiképpen sem tehetjük a szociális munkás professzió túlélésének felelősségét egy laza írással a főképp mobil és önkéntes bázissal működő civilek kezébe. A szabadság viszonylagos, a függetlenség létbizonytalansággal jár együtt, ugyan a civil paradigma létezik és fontos is, még ha számarányukat tekintve nem is beszélhetünk valós szociális munkás foglakoztatotti rétegről.

A Bányai (2024) cikk a Fete-programokat kiemeli, mint a szociális munka lehetséges terepét a szociális munka globális definíciója mentén. A célzás egészen megdöbbentő, hiszen a Fete- programok módszertana nem ismert, releváns tudományos írások, hatékonyságot mérő kutatások nincsenek, csak a sajtón keresztüli győzelmi jelentések. Meleg (2022) vizsgálata alapján egyértelmű, hogy nincsen általános módszertan, a program a projekt alapú működés hátrányait magában hordozza, a fenntartó pedig maga a minisztérium, a Belügyminisztérium. 

A program tudatosan nem törekszik a központi szociálpolitika befolyásolásra, nem küzd a helyi szociálpolitika igazságtalanságai ellen. Tevékenységének alapvetése a szegregáció léte és a program csak a szegregációs élethelyzetből fakadó hátrányok mérséklésére törekszik. Ez lenne a hazai szociális munka jövője? Vajon a hazai tudományos elit számára vállalható a „szeretetteljes szegregáció” vagy a gondoskodáspolitika kifejezések szakmai használata? 

Budai & Szőllősi (2020a) tanulmánya szerint az akadémiai tér és a gyakorlat közötti távolság ma Magyarországon nem áthidalhatatlan. Véleményem szerint egy gyakorlati alapú szakma, mint a szociális munka tudományos írásai nem nélkülözhetik magát a praxisbeli tapasztalatokat, annak a tudományos igényű kutatási eredmények mentén való értelmezését, noha ilyen írások rendszeresen publikálása kerülnek a Párbeszéd: Szociális munka folyóiratban, mint pl. Budai 2015; Budai & Szöllősi 2020b. 

Payne (2020) szerint a szociális munka elméleti írásai a következők: 

• -szociális munka helyzete a társadalomban és annak relációi,

• -a szociális munka módszertana,

• -a kliensekről szóló tudományos kutatások.

Ezek a témák segítik a gyakorlati munkát, a szakma identitásának erősödését, a szociális munkához való kötődést, és ezeket még az aktivista közeg sem kérdőjelezi meg.

Álláspontom szerint a hazai folyóiratokban megjelenő tudományos munkák többségében és egyre inkább elmélet-dominált okfejtések, vagy társadalmi problémákat érintő leíró kutatások, melyek a gyakorlati munkára nem vagy csak kevéssé reflektálnak. A szociális munka azonban gyakorlati szakma. „Alulnézetből” egy gyakorlatban (valós klienskapcsolattal bíró) elkötelezett szociális munkás számára az elméleti szerzők által felvetett teoretikus okfejtések, történeti elemzések sokszor irrelevánsak. Az akadémiai és a gyakorlati tér hazánkban így szinte teljesen különvált. Nagyon rossz adat lenne, ha megnéznénk egy-egy cikk elérését és összevetnénk a ma szociális munkát hallgatók, illetve szociális munkakörben dolgozók számával és abból vonnánk le következtetéseket. Csak kevés valóságot mutató, releváns cikk ér célba. 

Nagyon sokatmondó, hogy ma Magyarországon a szociális munkára való minimális nyitottság nélkül is lehet tudományos karriert befutni, tanítani. Végtelenül abszurd, hogy egy gyakorlati/alkalmazott tudomány tanárai, tudományos gondolkodói tanulmányaikban mellőzik a szakma gyakorlatáról szóló forrásokat, hivatkozásokat. Egy szakmát érintő tanulmánynak sokkal inkább a tudományos pontértéke számít, semmint a haszna, relevanciája. 

A szociális munka azonban professzió, nem gyógyszociológia, gyógytörténészet, gyógyfilozófia, gyógyteológia. Az ilyen témájú tanulmányok megjelenése a szaklapokban a szociális munka negatív társadalmi és tudományos megítéléséhez is nagyban hozzájárulhatnak (Török-Mihály 2019). 

A szociális munka elhúzódó válsága ellenére (Bugarszki 2014) „van, volt, lesz”, és a gyakorlatban, kell tegye a dolgát. Túlélésének záloga ma Magyarországon a hivatalos, regnáló szegényellenes, „munkaalapú”, szegregáló szemlélet távoltartása a szakmától. A szakmai folyóiratokat áttekintve ezt a nézetet ma meglátásom szerint csak a praxis oldaláról érkező vagy azt kutatásokkal megismerni és alátámasztani kívánó szakemberek képviselik hitelesen.  

A jelenlegi akadémiai tér nem reagál, sőt, távol tartja magát a kritikától, a hivatalos szociális beavatkozásokra jellemző olyan abszurd szófordulatokat illetően, mint pl. a „szeretetteljes szegregáció”, illetve a jótékonykodás alá-fölé rendeltségével operáló szakszerűnek, sőt modernnek beállított szakmai programok elismerésével. A hazai közösségfejlesztéssel és civil szférával foglalkozó folyóiratok nincsenek híján a gyakorlati írásoknak, mert van kapcsolatuk a terepen dolgozókkal, és tudják is motiválni a gyakorlatban tevékenykedő aktivistákat, akik fontosnak érzik a jó gyakorlatok egymásnak való bemutatást. 

Bányai (2024) másik központi felvetése, hogy a szociális munka hazai krízise összhangban van a nemzetközi folyamatokkal. Nem egyértelmű a nemzetközi jelző sem, hiszen az IFSW minden földrész, majdnem minden országában jelen van, csak sejteni lehet, hogy az európai szociális munka helyzetére gondol a szerző. 

Meleg et al. (2023) beszámolója a nemzetközi színtér tapasztalatairól ennek gyökeres ellenkezőjét bizonyítják, melyet épp a Párbeszéd: Szociális munka folyóirat hozott le. A menedzserizmus, a bürokrácia, a kontroll funkciók valóban jellemzik a szociális munka nemzetközi útkeresését. Mindazonáltal erős érdekképviselet, erős és gyakorlatra egyértelműen nyitott akadémiai tér, jellemzően magas presztízs jellemzi a szociális munkás hivatást a nemzetközi beszámolók alapján. A kritikák nagy része a radikális/kritikai szociális irányzat felől érkezik, elsősorban a szociális munka, mint politikai aktus jelenlétét hiányolva. Valóban a szociális munka európai trendje szerint a szakma a menedzserizmus és a participatórikus részvételre épülő szolgáltatásnyújtás tengelyen mozog, változó hangsúllyal (Meleg et al. 2023). A szociális munka, mint professzió él.

Bányai (2024: 5-6) azt írja, hogy sokan értelmezik a gondoskodáspolitika hazánkban való megjelenését úgy, mint a szociális munka fejlődésének visszafordítására irányuló erőfeszítést. 

Mindezidáig meggyőződésem volt, hogy a globális definíció védelme és az abban foglalt keretek, értékek és célok elismerése egy közös pont a szakma gyakorlati oldalától magukat távol tartó, jellemzően elméleti szakemberekkel. Nincsen olyan ország, mely a szociális munka helyett, annak ellenében más szakmát kreál és megkezdi annak a tudományos és ideológia háttrének kidolgozását. Képzeljük el az orvos hivatást, ha kivesszük a definícióból a gyógyítást. Vagy képzeljük el a festőt, aki csak egyféle stílusban festhet, ha ki akarja állítani a képeit. 

A karitatív tevékenység hierarchikus viszonyra, míg a szociális munka szolidaritásra épül, képessé tesz (Vergusson 2009). A radikális szociális munka válasza volt a Case Con újság címlapján a ’70-es években a szakma ellaposodásán siránkozó akadémiai térnek, hogy „ha nem a megoldásról írsz, a probléma te magad vagy” (Weinstein 2019). 

Megoldásként javaslom Mark Baldwin (2019) kiváló cikke nyomán az alábbiakat: 

• A szakmai szervezetekben való munkát. A személyes praxissal szemben a szociális munka kollektív hivatása valóban erővel bír (a személyes praxis valóban a deprofesszionalizáció irányába hat), de az akadémiai tér inkább elefántcsonttoronyba húzódik, erre utal, hogy a nem olvashattunk még semmilyen állásfoglalást, kiállást a gondoskodáspolitika ellen, amely nem a szociális munka ellen is érvelt volna egyidőben, sőt a Miskolci Egyetem tanári kara maga kérte a gondoskodáspolitika szak elindítását. ’  Pedig számos szakember keresi volt tanáraikat a tereppel kapcsolatos nehézségek miatt (Török-Mihály 2019, Mihály 2020).

• A szakmai értékek képviseletét (példamutatást), például kiállást a szociális munka definíciójával szemben születő gondoskodáspolitika ellen (igen, a karrier- és egzisztencionális szempontokat félretéve).

• Láthatóságot, a szociális munka, akkor fog a politikára hatást gyakorolni, ha látható. Látható pedig a jó gyakorlatok megjelenítése által a praxisról (ennek bátorítása marad el rendre) rendszeresen, illetve a szociális munkát legitimáló tanulmányok, a szociális munka konkrét aktualitásával foglakozó tudományos munkák által (pl. Rácz, Sík, Győri stb).

• Az elnyomott társadalmi csoportokkal (akár ügyfélérdekvédelmi szervezetekkel) való együttgondolkodást, hiszen a szociális munka segítő hivatás, nem kontrolldominált tevékenység.

A radikális irányzat összességében a szociális munka politikává emelését tartja szükségesnek a szakma fejlődéséhez.  Ne feledjük, hogy a szociális munka hazai története szorosan kapcsolódik a demokratikus folyamatokhoz, a szolidaritáshoz, bátorsághoz a cselekvésben. Nem gondolom persze, hogy a SZETA , a SWAN  vagy Alinsky  bátorságát jogom lenne számon kérnem egy ettől teljesen idegen közegtől, de a sokunk által választott hivatás iránti nyitottságot, a munkánk tiszteletét, a szociális munka gyakorlata iránti alázatot azonban igen.

A cikkemet vitaindítónak szántam, hogy párbeszédet folytathassunk közös ügyeinkről, a szociális munka, mint praxis és tudomány védelméről. 

Irodalomjegyzék

Ágh, A. (2018). Generációs metszetek és társadalmi mozgalmak Magyarországon. In: Antal, A. (szerk.) Mozgalmi társadalom. Budapest, Kossuth Kiadó. pp. 11-54

Bányai, E. (2024). A professzionalizáció és deprofesszionalizáció hullámain. Egy szakma átalakulása vagy megszűnése? Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 11(1). https://doi.org/10.29376/parbeszed.2024.11/1/3

Budai, I. (2015). Az együttműködés a szociális munka egyik kulcsa és eszköze. Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 2(1). https://ojs.lib.unideb.hu/parbeszed/article/view/5788

Budai, I. & Szöllősi, G. (2020a). A szociális munka gyakorlati kutatása. Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 7(1). https://doi.org/10.29376/parbeszed.2020.7/1/1

Budai, I., & Szöllősi, G. (2020b). Tudás a szociális munkában – az elmélet és a gyakorlat viszonyában. Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 7(2). https://doi.org/10.29376/parbeszed.2020.7/2/1

Bugarszki, Zs. (2014). A magyarországi szociális munka válsága. Esély, 2014/3. 64-73. www.esely.org/kiadvanyok/2014_3/2004-3_3-1_Bugarszki_szocmunka_valsaga.pdf 

Baldwin, M. (2011).  Resisting the Easy,Care model: building a more radical, community-based, anti-authoritarian social work for the future. In: Lavalette, M. (ed.) Radical Social Work Today: Social Work at the Crossroads. Bristol, Policy Press. pp. 187-204. 

Hain, F. & Balázs A. (2023). A két civil szervezeti boom érintettjeinek tapasztalatai – Az érkező civil szervezetek, a helyi társadalom és a romák társadalmi integrációja. Civil szemle, 2023/1. 71-100. www.civilszemle.hu/wp-content/uploads/2023/05/74-Civil-Szemle-20231.pdf 

IFSW (2014). A szociális munka globális definíciója. Esély, 2014/6. 96-100.

Meleg, S. (2022). Felzárkózási célú Európai Uniós projektek problématérképe. Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 9(2). https://doi.org/10.29376/parbeszed.2022.9/2/8

Meleg S. (2023). Az egyházi térnyerés dilemmái a szociális ágazatban.  Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 10. https://doi.org/10.29376/parbeszed.2023.10/K/11

Meleg, S., Mihály, B., Gosztonyi, G., & Tóth, A. P. (2023). Beszámoló az International Federation of Social Workers (IFSW) prágai küldöttgyűléséről és konferenciájáról. Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 10(1). https://doi.org/10.29376/parbeszed.2023.10/1/3

Mihály, B. (2020). Mire jó egy szegénytelep a város közepén? - avagy tágabb kontextusok a segítő szemszögéből egy városi szegregátum kapcsán. Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 7(2). https://doi.org/10.29376/parbeszed.2020.7/2/2 2

Mihály, B. (2024). Civil szociális munka. Budapest. (kézirat) 

Payne, M. (2020). Modern social work theory. Bloomsbury Academic. 

Rácz, A. (2022). Önmagába záródó gyermekvédelem – a nyitás lehetséges útjai. Metszetek, 2022/1. https://doi.org/10.18392/metsz/2022/1/11

Rácz, A. (2023). Teóriától a gyermekvédelem praxisáig. Budapest, Eötvös Kiadó. https://www.eltereader.hu/kiadvanyok/https-www-eltereader-hu-media-2023-03-tatk_racz-andrea_teoriatol-a-gyermekvedelem-praxisaig-pdf/ 

Török, Z. S. & Mihály, B. (2019). A szociális munka válsága a lakhatási válság szemszögéből. Párbeszéd: Szociális Munka folyóirat, 6(3). https://doi.org/10.29376/parbeszed.2019.6/3/7

Vergusson, I. (2009). Another social work is Possible. Reclaiming the Radical Tradition. In: Leskosek, V. (ed.) Theories and methods of social work. Ljubjana, Faculty of Social Work.  pp. 81-98. https://www.historyofsocialwork.org/1975_radical_social_work/2009,%20Fergusson,%20radical%20social%20work.pdf

Weinstein, J. (2011). Case Con and radical social work in the 1970s: the impatient revolutionaries. In: Radical social work today. Social work at the crossroads. pp.11-26. DOI:10.1332/policypress/9781847428189.003.0002