Vitaindító a szociális munka nap alkalmából - Udvari Kerstin

Udvari Kerstin főiskolai adjunktus írása a 2013 évi Szociális munka nap alkalmából, arra a kerekasztal beszélgetésre, melyen betegsége miatt nem tudott részt venni: 

„A harc, a más emberek miatti, valahogy ismét magánügy lett, amilyen a középkorban volt, s ha önzetlenül vállaljuk, talán megéri, hogy egyedül viseljük minden velejáróját. Annak, aki elszánja magát, hogy púpként a hátára vegye egy kötelesség kényszerét, vállalnia kell, hogy egyedül maradjon a taktikus kortársak között.”

Bognár Szabolcs 1999-ben, halála előtt e fenti idézetet tartotta tárcájába, és hogy mennyire igazak e gondolatok, mi sem bizonyítja jobban, ha megnézzük a Szociális Munka Arcképcsarnokát, 25 volt kollégánk életrajzát, szakmai munkásságát ismerhetjük meg benne. Az átlag életkoruk 58,5 év, és csak egy harmaduk érte meg a nyugdíjas kort. Természetesen nem mindenki volt magányos harcos, de mindenféleképpen megállapítható, hogy a más emberekért folytatott harc Magyarországon elemészt. Főleg ha hittel, elszánással képviseljük embertársainkat, akik helyzetükből fakadóan nem képesek erre. Ha újítási javaslatokat, erőfeszítéseket teszünk a változásért, hamar szembe találjuk magunkat a taktikus kortársakkal, s ez sok erőt feléget.

A szociális munka világnapján mindenhol ünneplik a mások terhét magukra vállaló segítőket. S nemcsak a szakma képviselői egymás közt, hanem a társadalom, az állam köszöni meg e szakma képviselőinek, hogy felemelik szavukat a másodrangú helyzetben lévő polgárok érdekében, hogy támaszt nyújtanak mindazoknak, akik helyzetüknél fogva nem lehetnek teljes tagjai társadalmuknak. Mert mindenhol értik, elfogadják a szakma által képviselt értékeket – elsősorban az emberi méltóság tiszteletét -, és nem magánügy a másokon való segítés.

De mi is a helyzet Magyarországon? Állandóan találkozom azzal a kérdéssel, hogy ugyan már kik is ezek a szociális munkások? A felsőoktatásban dolgozó más tudományt képviselő kollégák, állandóan megkérdőjelezik szakmánk tudományos voltát. Aztán, amikor életükben kialakul egy krízishelyzet, vagy valamilyen ügyintézésben elakadnak, s segítségért fordulnak hozzánk, némileg megváltozik véleményük, de… Talán említenem sem kell a Tudományos Akadémia Elnökének nyilatkozatát. De nem más a helyzet a közvéleményben sem. Egy hallgató szakdolgozatában megkérdezte egy kisváros járókelőit, és 100 válaszadóból 75 arra a kérdésre, hogy ki a szociális munkás, visszakérdezett, hogy a közmunkások?  Ez az általános vélemény tükröződik a szociális munkások állami elismerésében is. Mivel Magyarországon a segítői tevékenység elsősorban az állam által finanszírozott, így például a szociális munkások bére jelzi/jelezheti az állam véleményét erről a szakmáról. A fizetések.hu internetes oldal tanulsága szerint a szociális munkások bruttó átlagbére 138.018 Ft/hó, ami 90.042 Ft nettó bért jelent, vagyis alig lépi túl a 2012. évi létminimumot. Ehhez képest a költségvetési szerveknél ez az átlagbér 182.182 Ft/hó, vagyis a mi munkánk csak 75%-ot ér a többi közalkalmazottéhoz képest.

Feltételezhető az állam is megtartja a maga ünnepségét a szociális munka világnapja alkalmából. Kérdés számomra, mit is ünnepel ezen a napon. Azt, hogy a hivatalos politika ideológiájává és gyakorlati megvalósulásává vált, hogy vannak másodrangú és harmadrangú állampolgárok? Hogy hivatalos határozatokban az szerepel, hogy embereknek rokkantsági járadék esetén a 2012. évi létminimum 38,7%-ból, vagy foglalkoztatást helyettesítő támogatásnál  e létminimum 26,5%-ból kell megélniük? Ha figyelembe veszem a létminimum számítás logikáját, akkor azt lehet mondani, hogy az egyik esetben ez egy ember napi kalória szükségletét épphogy, míg a másik esetben nem is fedezi! Amikor a kutyasétáltatóból eltűnnek a padok, mert négylábú kedvenceinknek jár a védett szaglászó hely, de földönfutóvá vált embertársainknak már nem jár a fekhelyül szolgálható kemény pad? Hogy egyeztethető össze ez az emberi méltósággal? Ennek megválaszolása nem ennek a kerek-asztal beszélgetésnek a feladata, válaszoljanak erre a hivatalos ünnepség résztvevői.

Mindezekből látható, hogy nehéz helyzetben van ma Magyarországon a szociális munka szakma. E kerek-asztal beszélgetésnek, arra kellene megtalálnia a választ, hogyan lehet megtenni az első lépéseket a változás érdekében. Álláspontom szerint a legfontosabb, hogy szakmánk megfogalmazzon egy könnyen képviselhető, mindenki számára érthető identitást. Amikor azt mondjuk, hogy szakmánk egy segítő szakma, bonyolult magyarázkodásokba keveredünk azzal kapcsolatban, miben is segítünk. Mindaddig, amíg magyarázkodni kényszerülünk, addig nem várhatjuk el szakmánk általános elismerését. De egy ilyen közös identitás lehetővé teszi, hogy megosztott szakmánk e mögé felsorakozzon, és közösen lépjünk fel nemcsak mások érdekeiért, hanem önmagunk érdekeiért is. Vagyis első kérdésem:

Mi lehet még a szociális munka szakmai önmeghatározása a segítői tevékenységen kívül? Javaslatom lenne, hogy a szociális munka egy ember jogi szakma, hiszen azért fáradozunk, hogy társadalmunk valamennyi polgára emberhez méltóan élhessen. Ez az önmeghatározás mindenki számára érthető és könnyen képviselhető Ez az önmeghatározás egyben egyértelművé teszi, hogy a segítés nem alapítványok, egyházak vagy magánszemélyek jótékonykodásának kérdése, hanem az állam feladata és kötelessége.  

Második kérdésem: Hogyan tudjuk magunkat megvédeni a kívülről érkező kihívásokkal szemben? Az egyik ilyen kihívás a politikáé, ami ma arra korlátozódik, hogy a szociális munkás takarítsa el szem elől a szociális problémákat. Nem megoldani kell, csak láthatatlanná tenni. Egy másik kihívás a hozzánk fordulók elvárásai, amikor nap, mint nap szembesülünk a leglehetetlenebb élethelyzetekkel, emberi sorsokkal. Mindennek úgy kell megfelelnünk, hogy közben mi magunk is napi egzisztenciális problémákkal küzdünk.  Mit tehet a szakember, hogy ne magányos harcosként élje meg munkáját? Mit tehetünk azért, hogy a szakmai dilemma ne egyéni dilemmaként jelenjen meg? Vannak erre szakmai válaszok, mint a szupervízió, esetmegbeszélő, de jelenleg ezeket a szakmai technikákat a finanszírozás a luxus kiadások kategóriájába sorolta, amennyiben az intézményeknek már nincs erre költségvetési keretük. Fontos lenne olyan új technikák megfogalmazása, megtalálása, amelyek hozzájárulhatnak szakmánk megerősödéséhez, szakmai önszerveződésünk előmozdításához, például az új technikai vívmányok bevonásával, hogy ezek segítségével javíthassunk például a Szociális munka Arcképcsarnokának átlagéletkorán.

Elnézést kérek a konferencia és kerek-asztal beszélgetés résztvevőitől, hogy egyrészt egészségügyi állapotom miatt nem vehetek részt személyesen a beszélgetésen, és vitaindító kérdéseim feltevése így egy kissé hosszabbra sikeredett a tervezetnél. Viszont remélem expozém gondolatébresztő volt és egy eredményes, előre mutató beszélgetés alakul ki szakmánkról, annak jövőjéről, a szükséges és nélkülözhetetlen változásokról, úgy hogy az már nem megosztja szakmánkat, hanem összeköti azt.

                                                                                        

Bíró András empowermentje

"Az egész módszer alapfeltevése, hogy a benned rejlő tudás bizonyos társadalmi körülmények között nem jön elő, ugyanis nincs rá szükség. A mi feladatunk kiprovokálni belőled, ami benned van, ráébresztve téged arra, hogy meg tudod oldani a dolgokat. Te elvárod, hogy megoldjuk a problémádat, azonban nem vagyunk erre hajlandók, nem rosszaságból, hanem mert rosszat tennénk, ha atyáskodnánk veled. Rájöttem, az emberek tudnak, csak nem tudják, hogy tudnak. Ez egy technológia, mely a tudatosítást használja oly módon, hogy nem mondjuk meg a másiknak, mi a jó neki, hanem addig provokálod, amíg magától rájön, hogy másképp is csinálhatja, mint eddig. Ez lassú folyamat, sok időre, energiára és tiszteletre van szükség hozzá.
Nagyon vigyáztam a kutatás során, hogy ne én, hanem a résztvevők fogalmazzák meg, mi kell nekik, mi a szükségletük. Sokan azt hiszik, hogy az emberek ismerik a szükségleteiket, ám úgy gondolom, hogy a vágyaikat ismerik, a szükségleteiket nem. Ezt provokatív módon, a szó nemes értelmében ki kell bányászni belőlük. Nem mondhatod meg nekik a tutit, ők kell rájöjjenek, hogy mire van szükségük."

forrás: Roma Club

Radikális- és kritikai szociális munka; 1

Egy szakmai beszélgetésen Háberman Zoltán (ELTE tanársegéd) vetette fel; miszerint: mi, valójában kritikai szociális munkások vagyunk, mert a radikális valami "extrémebb", dolgot takar.

Akkor és ott nem szálltam vitába vele, hiszen nem ez volt a beszélgetés témája, de azóta is gondolkodtam felvetésén és arra jutottam, hogy a különbség a két irányzat között semmiképp nem a tettek elszántságának mélységéből vagy épp az eszközök megválasztásából adódnak, hanem a szociális munkások helyzetéből.

Vagyis a kritikai szociális munkások az ellátórendszerben de egyben közvetlenül ellene is dolgoznak, ezen szociális munkásoknak köszönhető, hogy még mindig van a szociális ellátórendszerben bürokratizmus és címkézés mellett emberség, együttérzés, szolidaritás az elnyomó mechanizmusok letörésére irányuló szakmai munka.
Ezen kollégák még mindig kitartanak a szociális ellátórendszerben való tevékenység mellett annak ellenére, hogy a struktúrák, a jogszabályi környezet és maguk a szociális munkások vagyis közvetlen kollégáik sem kedveznek már, a történelmileg kialakult szociális munka céljainak és alapelveinek megvalósítására.

Ezzel szemben a radikális szociális munkások "feladták" ("nem hisznek benne", "nem tartják hitelesnek" - több eltérő álláspont is megtalálható az okok mögött) 
az ellátórendszerben való munkálkodást, mert egyszerűen azt tapasztalták, hogy túlságosan elbillent a mérleg a szegényeket megregulázó és őket a saját bajaik okaként tekintő megközelítések felé, mely megközelítések mindig is részei voltak a szociális munka mindenkori történetének, bár korszakonként változó befolyással. A radikális szociális munkások nem tartják lehetségesnek "a benne is és ellene is dolgozó" szociális munkásról szóló elgondolást (lásd P. Leonard munkái) ehelyett kívülről, függetlenül senkinek és semminek alárendelve tudják kifejteni kritikai álláspontjukat ill. megszervezni akcióikat.

Mindkét irányzat bár potenciálisan szövetségesek de érthető módon bizonyos speciális esetekben egymással szemben is állhatnak.
Míg a radikálisok megkaphatják a "megfutamodottak" jelzőt, hiszen feladták, hogy a rendszeren belül egyes egyéneknek segítve ellensúlyozzák az egész struktúra elnyomó, szabályozó jelenségeit.
Addig a radikálisok részéről a kritikai szociális munkások irányába a "rendszerszolga" vád hallatszik leginkább, hiszen éppen ez a kényes egyensúly, mely a legsérülékenyebb, hogy a struktúrákban hivatásukat gyakorlók végeredményben az elnyomó rendszer és - struktúra működtetői.

A kritikai szociális munkásoknak tudatosság valamint önismeret szükséges, hogy ne váljanak a status quo fenntartásáért dolgozó hagyományos szociális munka megvalósítóivá.
Ugyanakkor arra is kell ügyelniük, hogy ne túlságosan direktbe építsenek ellen-rendszereket, vagy leleplezzék az ellátórendszerben és a társadalmi környezetünkben lévő elnyomásokat. Hiszen ebben az esetben az ellátórendszer veti ki magából őket és nem is tart igényt rájuk.
A radikális szociális munkásokat próbára tevő kihívás épp a helyzetükből adódik, hiszen az ellátórendszeren kívül, akarva-akaratlanul eltávolodva szakmai közösségeiktől, nehezebben tudják tartani azon kritikai szociális munkásokkal a lépést, akik a mindennapi tevékenységük során észlelik, hogy hány sebből vérzik valójában a mainstream szociális munka elmélete és gyakorlata. 
A másik, radikálisokat relevánsan érintő kockázat, hogy ha egyszer fellépnek a radikális szociális munkás "útra", akkor onnét aligha vezet vissza út a hagyományos szociális munka világába.  

A két irányzat, bár inkább 1, hiszen szövetség létrejöttekor egymás kiegészítői és nem egymás kritikusai, a fentiek értelmében megadja a lehetőséget a kritikai szociális munkásoknak, hogy ne közvetlenül ők konfrontálódjanak és a radikálisoknak pedig az információt, ahhoz, hogy kritikájuk pontos, éles és naprakész legyen.


Összefoglalva; a kritikai és radikális szociális munkások közötti egyetlen különbség abban áll, hogy előbbi a rendszeren belül dolgozik ellen, míg utóbbi a rendszeren kívülről.

Prominensek támogatása - avagy Vallj színt! Támogatsz bennünket?

Az SZTDSZ IFI (35 év alatti szakszervezeti tagok) és radikális szociális munkások közös felhívása:

Mint tudjátok, szakmánk érdekvédői, sőt még szakmai szervezetek is követelik a szociális területen dolgozóknak az egészségügyben megvalósult bérfejlesztést.
Ennek kapcsán kezdeményezzük, hogy szakmánk ismertebb képviselőit kérdezzük meg, így nyilvánosan, hogy ők támogatnák-e aláírásukkal a szakszervezetek és szakmai szervezetek bérfejlesztést követelő petícióját.
Arra kérjük az alább felsorolt kollégákat, mint a szakmánkra nagyobb befolyást gyakorlókat, hogy egy igennel vagy nemmel foglaljanak állást a kérdésben.
A kezdeményezés ihletőinek  Gróf Andrásnak (Twist Olivér Alapítvány), Gurály Zoltánnak (Menhely Alapítvány) és Virág Tamásnak (Léthatáron Alapítvány) pedig külön köszönjük, és persze őket is kérdezzük.

dr. B. Erdős Márta (Pécsi Tudományegyetem Közösségi és Szociális Tanulmányok Tanszék vezető)
Beszterczey András (Schweitzer Albert Református Szeretetotthon Módszertani intézményvezető)
dr. Csizmadia Zoltán (Széchenyi István Egyetem Szociális munkás Tanszék vezető)
dr. Csoba Judit (Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszék vezető)
Czibere Károly (Magyar Református Szeretetszolgálat irodavezető)
dr. Darvas Ágnes (ELTE szociális munka szak szakigazgató)
Ferge Zsuzsa (szociológus)
Győri Péter (Menhely Alapítvány elnöke)
Hegedüs Zsuzsa (Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány elnöke)
Hervainé dr. Szabó Gyöngyvér (Kodolányi János Főiskola Szociális Tanulmányok Tanszék vezető)
Igazné dr. Prónai Borbála (Szegedi Tudományegyetem Szociális munka és Szociálpolitika Tanszék vezető
Iványi Gábor (Wesley János Lelkészképző Főiskola rektor)
Kocsis József (Szociális Igazgatók és Szakemberek Magyarországi Egyesületének /SZIME/ elnöke)
Lőrincz Norbert (Hajléktalanokért Közalapítvány elnöke)
Majláthné Lippai Éva (Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének elnöke)
Nyitrai Imre (Baptista Szeretetszolgálat Szociális Intézményfenntartó Központ vezetője)
Pintér Judit (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság főigazgató) 
Pelle József (BMSZKI igazgató) 
dr. Pósfai Gábor  (Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal főigazgató)
dr. Sárkány Péter (Apor Vilmos Katolikus Főiskola Társadalomtudományi és Romológiai Tanszék vezető)
Sidlovics Ferenc (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Módszertani Főosztály vezető)
Skultéti József (SZIME választmányi elnöke)
dr. Tausz Katalin (ELTE Társadalomtudományi Kar dékán)
Topolánszky Ákos (Magyar ENSZ Társaság kábítószer-ellenes munkacsoport vezető)
dr. Tóth Tibor (Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet főigazgató)
Udvari Kerstin (Károli Gáspár Református Egyetem Szociális munka és Diakónia Intézet vezető)
Vecsei Miklós (Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke)



A válaszokat itt is közöljük:

Támogatja: Udvari Kerstin, Ferge Zsuzsa, Győri Péter, dr. Csoba Judit,  

Nem támogatja: Gurály Zoltán

Nem adott (egyértelmű) választ*: Nyitrai Imre

Nem válaszolt: november 12 után

A lista tetszés szerint bővíthető a megkérdezettek válaszait pedig a radicalsocialworker kukac gmailpontcom-ra küldjétek. Amennyiben november 12-ig nem sikerül válaszaikat megküldeni az érintett szakmabelieknek úgy hallgatásukat úgy vesszük, nem támogatják a szociális szférában dolgozók bérkövetelését.  

* akik nem adtak vagy nem akartak az eldöntendő kérdésre igen-nemmel válaszolni (hiszen szakmai elitünk nem fekete-fehér, igen-nem világban gondolkodik ugye) ő miattuk létrehoztunk egy harmadik kategóriát