Németh Zoltán: A szociális munka radikális megközelítésének törekvései, lehetőségei

Az új évben mi mással is kezdhetnénk, mint egy nagyszerű szakdolgozattal, melyet Németh Zoltán "Toto" írt "A szociális munka radikális megközelítésének törekvései, lehetőségei" című munkájában arra keresi többek között a választ, hogy "vajon jó úton jár-e a szakma a szociális és társadalmi problémák kezelését, tartós megoldását, megszüntetését illetően? Elegendő-e a tűzoltó jellegű problémakezelés, elég-e a tüneteket kezelni, vagy valami más kell? Valami más, ami a társadalmi problémák, a társadalmi igazságtalanság és elnyomás kiváltó okait gyökeresen akarja megszüntetni?"

A bérfeszültség megoldása

Köztudott, hogy elégséges szolgáltatásról való megállapodás hiányában a sztrájk nem jogszerű, azonban aligha születhet megállapodás arról, hogy milyen mértékben szüntessük be a munkavégzést, ezért a legegyszerűbb és leghatásosabb nyomásgyakorlási forma a vadsztrájk. Amikor is nincs előzetes egyeztetés csak sztrájk, ha 10-ből 8-an akkor annyian, ha 10-ből 10-en akkor 10-en. 
Természetesen csak akkor javasoljuk alkalmazását ha az adott munkahely dolgozóinak minimum 50%-a csatlakozik. Minél többen megállnak a munkahelyen annál nagyobb a valószínűsége, hogy senkit nem ér szankció (elbocsátás) mert a többséget nem lehet kirúgni. Javasoljuk továbbá, hogy figyelemfelkeltés céljából első alkalommal 2 órás legyen a vadsztrájk időtartama. További infók és jelentkezés: ujszemlelet@gmail.com

radikális szociális munkások

Au revoir (2009)

Az írás 2009-ben jelent meg az egykori http://hungary.indymedia.org/ 
oldalon:

A ma szociális munkását egy tűzoltóból és egy rendőrből gyúrták össze, a tűzoltótól örökölte a víz nélküli verbális tűzoltást, a rendőrtől pedig a gumibot nélküli őrködést a Rend (status quo) felett.

Tisztában vagyok vele, sokaknak nem fogok hiányozni, sokak nem fognak követni vagy éppenséggel senki sem.

„A szociális ellátás szakmai színvonalát is veszélyezteti” többek között
ezt az idézett részt is tartalmazta az a szakszervezeti felhívás, mely a kormány tervezett válságkezelő (megszorító) programjára reagált.
Pontosítva, nem a válság, hanem a kapitalizmus az, mely a szociális ellátás folyamatos színvonalcsökkenését eredményezi. Azonban ma már nem csak az ellátás színvonalcsökkenésével, han em a szociális ellátórendszer juttatásainak csökkenésévelis számolhatunk ill. a megmaradt juttatások feltételekhez való kötését és a korábbi jóléti (állampolgári jog) alapú odaítélést felváltja az „érdemes” juttatásra jogosult. Az évek óta elindult folyamatokra, melyek napjainkban kezdenek a gyakorlatban is körvonalazódni, nem maradt más választásom, minthogy ne adjam a nevem, és kiszálljak a szociális ellátórendszer elnyomó, szabályozó, többségi normákat követő és azt sulykoló oldaláról.
Radikális szociális munkásként az úgynevezett „ellátotti oldalra” állok.
Radikális szociális munkásként, (ha nem akarom eddigi szakmai hitvallásomat megtagadni) ki kell lépnem a legális szociális ellátórendszer keretei közül. A ma létező szociális ellátórendszerben
végzett eddigi szakmai munkám és szerzett tapasztalataim próbára tették szakmapolitikai irányultságomat, olykor olyan egyoldalú kompromisszumokra késztettek, melyet radikális szociális munkásként egyértelműen az elnyomottak (gondozottak, kliensek, érintettek) elleni „merényletnek” éltem meg. Egyfajta árulásként.
A kapitalista termelési mód újabb válsága csak növelni fogja ezen kompromisszumokat, melyeket a tehetetlenség és a valódi eszközök hiánya is tetéz a szociális munkások oldaláról.
A szociális munka tevékenysége hasonlóan a kapitalizmusban végzett többi bérmunkához, elidegeníti a munkát végzőt a munkája tárgyától, ami a szociális munkás esetében az elnyomott. A bérmunkában végzett szociális munka szükségszerűen eredményezi a szociális munkás és az elnyomott (kliens, érintett, gondozott) ellentétes platformra kerülését.
A szociális munka történetének kezdetén még működött a tolerancia, az empátia, a szép szó, a meghallgatás és a megengedés, de a társadalmi különbségek növekedésével ez egyre inkább párosult az „oda nem figyeléssel” és legfőképp a megértés hiányával. Mára azonban eltűnőben van ez a liberális beállítottságú (elfogadó megengedő/rogersi) szociális munkás típus is, helyét egyre inkább átveszi az elváró, a címkéző, a lesajnáló, a dologra/munkára bíró/ösztönző/kényszerítő, az atyáskodó karakterű szociális munkások özöne.
Ha valóban megértenénk az érintettek oldaláról jövő jelzéseket, akkor ellentmondásba keverednénk saját magunkkal, sőt saját életünkkel, mely többnyire többségi normákat követ. A végzett munkánk eredeti céljától való eltávolodásról már nem is beszélve. 
A ma létező szociális munkás tevékenységek kivétel nélkül mára feladták az igazságosság és a szabadság növeléséért folytatott társadalmi változásokat generáló funkciójukat.
Ehelyett maguk is, a fennálló viszonyok konzerválására, a status quo megőrzésére és az uralkodó normák, szokások, konvenciók, hitek átadására esküsznek/kényszerülnek, hogy megtartsák társadalmi legitimizációjukat.
A radikális szociális munka tevékenysége nem törekszik legitimitásra, nem akar megfelelni a munkaadónak vagy a többségi társadalom (előítéletes) elvárásainak.
Peter Leonard 1975-ben azt írja az „Elemek a radikális szociális munka paradigmájához” c. cikkében, hogy: „a szociális ellátórendszerben végzett szakmai munka is igényel, az elnyomó és ellenőrző struktúrákban részvételt, de ameddig a kapitalizmus él, a radikális szociális munkásnak nincs sok alternatívája arra, hogy egyszerre a rendszeren belül is és ellene is dolgozzon”.
E sorok megírása óta 35 év telt el. A szociális munka a kezdeti segítő filantrópiáról, a balos szolidaritáson (emancipációs törekvések) át, napjainkban eljutott a konzervatív-ellenőrző reszocializációs, úgynevezett „light police” tevékenykedésig. A szociális munka új céljának kijelölése napjainkban zajlik, amely „új” célokért való tevékenykedésbe már egyre kevésbé fér bele egy magát radikális szociális munkásnak definiáló szakember.
Ebben a közegben és ezen, a szociális munkások felé irányuló új elvárások (pl: nyomor szem előli eltüntetése annak megszüntetése helyett) nyomása alatt, miközben a nélkülözők száma nem hogy csökkenne, mára nem maradt más alternatíva, mint kilépni ebből a többségi társadalom és a fennálló hatalom elvárásait diktáló és a többségi normák betartását ellenőrző és számonkérő struktúrából.

A rendszeren belül és ellene is dolgozó radikális szociális munkás állandósult skizofrén jellegű állapotban kénytelen munkáját végezni, melyet csak úgy oldhat fel, ha elkötelezi magát az egyik vagy másik oldal javára. Ha marad a szociális ellátórendszeren belül, akkor végleg megszűnik radikális szociális munkás lenni. Hiszen a szociális rendszeren belül végzett munka kénytelen-kelletlen de a teljes társadalmi-gazdasági rendszer továbbélését is szolgálja. A radikális szociális munkás nem dolgozhat egyszerre a szociális ellátórendszeren belül és a társadalmi-gazdasági rendszer ellen is. 
A kapitalizmus egyik utolsó még álló bár egyre roskadtabb bástyája, a szociális ellátórendszer, mely átalakulóban van.
Ehhez egy radikális szociális munkás nem adhatja személyiségét, mellyel bár hatással van rá; enyhítheti vagy ellenkezőleg növelheti az ellátórendszerben lévő belső struktúrájából és létrejöttének a logikájából adódó a fennálló társadalmi-gazdasági rendszert védő és „light police” funkciókat, de megszüntetni soha nem lesz képes. Végeredményben az ellátórendszer lesz az, mely integrálja a radikális szociális munkás vagy a potenciális radikális szociális munkások személyiségét az ellátórendszer keretei (intézményi, jogszabályi stb.) közé és a kapitalizmus ápolónőivé és ápolóivá teszi őket. A radikális szociális munkás, ha fenntartja magának a „radikális” határozót, szakmai cselekvéseiből adódóan előbb-utóbb kirúgatja magát avagy nem várja meg, hanem tudatosul benne ez az összeegyeztethetetlen kettősség és maga mutat be az ellátórendszernek.
A radikális szociális munkás számára csak a radikális állásfoglalás és a tudatosság növelés (kritikai tudat fejlesztése) marad járható útként, csak most már nem benne, hanem a rendszer ellen dolgozva. Ez a gyakorlatban szükségszerűen kiegészül az elnyomottak oldalán (settlement) folytatott a polgári-kapitalista értékrendek (nacionalizmus, istenhit, patriarchális családmodell, promiszkuitás ellenesség, munka mítosz, magántulajdon szentség, állandósult „kisebbség”-ellenesség: etnikai-, rassz-, szexuális irányultsági-, nemi- alapon és egyre inkább a bérmunkához való viszony alapján) állandó rombolásával. 
Ehhez pedig az első lépés, hogy elsétál a területileg illetékes okmányirodába és bejelentkezik közterületre. – ahogyan most én is teszem.


(2009 június)

2014. október 23-i beszédem a Blahán

Üdvözlök mindenkit! Főiskolai diplomával rendelkező, jelenleg betanított munkásként dolgozó, 33 éves szakszervezeti tag és ifjúsági vezető vagyok. Az alaptörvény szerint nem, a gyakorlatban viszont családban élő, egy 2 éves, házasságon kívül született gyermek apukája.

Fiatal érdekvédőként azt kell mondanom: a szakszervezetek rendszerváltás utáni szerepe finoman szólva is ellentmondásos. Ahogy ’56-ban a hatalom pártját fogták a munkástanácsokkal, vagyis a néppel szemben, úgy az elmúlt 25 évben is sokszor szegődtek a dolgozói érdekekkel ellentétes érdekek szolgálatába. Szakszervezeteinket a társadalom alapvető civil szervezeteiként definiáljuk. Szakszervezetként éppen ezért ma arra lenne szükség, hogy ne csak civilként hivatkozzunk magunkra, hanem kezdjünk el végre úgy is működni: legyen bennünk kurázsi, legyünk pártfüggetlenek, legyünk szolidárisak és szolgáljuk a dolgozók érdekeit a profit érdekeivel szemben. Szakszervezeti vezetőként vallom: csak így lehetünk újra hitelesek a nép szemében!

A szakszervezeti munka évszázados, kitartó küzdelemben érte el a ma oly természetesnek tűnő fizetett szabadságot, az ötnapos munkahetet,  a táppénzt, a méltányos végkielégítést, vagy a munkanélküli segélyt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezek a vívmányok milyen kemény és életveszélyes harcok árán születtek meg! A rendszerváltás óta ezek a kiharcolt jogok folyamatosan épültek le. De 2010 után, az Orbán-rezsim által bevezetett új Munka Törvénykönyve nyíltan hadat üzent nemcsak a szakszervezeteknek, hanem a munkavállalóknak is. Reálbéreink tartósan csökkennek, az adó felzabálja a végkielégítést. Egyre kevesebb a táppénz összege és egyre rövidebb ideig jár az álláskeresési támogatás. Az elmúlt fél évtizedben a társadalom túlnyomó többségét alkotó bérből és fizetésből, a napi munkából élő állampolgárok életszínvonala és létbiztonsága tartósan és jelentősen romlott!

Fel kell ismernünk - itt egy nemzet menetel a bérminimum, az általános közmunka és az általános bérrabszolgaság felé!

Hogy beszélhetnénk a munkavállalók védelméről, ha látjuk, hogy ma a gyógyulás esélyeit a beteg fizetőképessége határozza meg?

Ha látjuk, nem lesz tisztességes betegbiztosítási-, és működőképes nyugdíjrendszerünk?

Ha látjuk, hogy a gyermekeink a közoktatás szándékolt kudarcai miatt  tudatlanok maradnak?

2007-ben szociális munkásként az elesettek oldalán állva, velük karöltve harcoltam az életlehetőségeik javításáért, a tehetetlenség leküzdéséért és a nélkülözés megszüntetéséért. Utcán és erdőben hajléktalanságban élő-, illetve börtönben fogva tartott emberekkel. Mára azonban a szociális ágazatban dolgozókért küzdök, akiknek átlagbérei nem érik el a létminimum szintjét.

Ma a hivatásos segítők javarésze dolgozói szegénységben él!

Mára nem kizárólag a szegények lettek üldözöttek, hanem maguk a szegények szövetségesei, segítői is, legyenek civil, egyházi vagy állami segítők.

Össztársadalmi érdek, hogy a köz alkalmazásában dolgozók: a bölcsödei dolgozók, a szociális szakemberek, a közgyűjtemények dolgozói, az egészségügy, a kultúra, vagy az oktatás területén dolgozók a valós társadalmi súlyuknak megfelelő bért kapjanak.

A közszférában foglalkoztatottak többsége szellemi munkát végez, de jövedelmük közel 50 százalékkal kevesebb, mint a versenyszféra azonos képzettségű munkavállalóié. A fizikai munkakörökben dolgozóknál nincs ilyen szakadás, ott a bérek mindkét szektorban kiugróan alacsonyak. 40 ezer közszolga minimálbérért dolgozik. Ez havonta nettó 66.500 forintot jelent. De nincs sokkal jobb helyzetben az a 150 ezer fő sem, akik szakmunkás bérminimumot, vagyis 77.300 forintot visznek haza.

Hogyan tehetnénk hát szabaddá magunkat, ha ilyen riasztó a dolgozói szegénység mértéke?

Én jelenleg betanított szakmunkásként többet keresek, mint a felsőfokú végzettségemmel, diplomás szociális munkásként. Azért vállalok szerepet a szakszervezetben, mert meggyőződésem, hogy csak úgy válhatok szabaddá, ha munkavállalóként Magyarországon nem kényszeríthetnek lehetetlen körülmények közé. Ha majd a napi 8 órás munkavégzés végén nem az lesz kérdésem: egyen a család, vagy fizessem be a számlákat?

Éppen ezért a feladatunk adott: nem csak belépni kell a szakszervezetekbe mindannyiunknak, hanem meg is kell változtatnunk azt. Az élethelyzetünk javulása csak a szakmánk érdekképviseletén keresztül valósulhat meg.

Éljen a Köztársaság!

(A beszédemnél felhasználtam a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnöki tisztségére jelölt Boros Péterné MKKSZ  főtitkár középtávú szakszervezeti programjának bizonyos részeit.)