2011. január 26., szerda

Egy gondolat bánt engemet: "Maiak" vagy "régiek"

Egyre több kollégától hallom azt, hogy: "igazából a szociálisokkal van a legnagyobb baj".
Már nem az első beszélgetésem volt, amikor az ellátórendszer ostorozása mellett felmerült az a szempont, hogy ma már 23 felsőoktatási intézmény kara, ontja magából a szociális munkás és szociálpedagógus diplomával rendelkező pályakezdőket, törvényszerűen felhígítva ezzel a szakmát. 
A létszámnövekedést szükségszerűen követi a minőségi romlás. A tanóraszám csökken, a gyakorlatok jelképesek (teher a diáknak és tereptanárnak egyaránt), a jóval 60 főnél nagyobb évfolyamok nem, hogy ellensúlyoznák a társadalomban és az emberek egymás közötti viszonyaiban meglévő felszínes, kiüresedett, érzéketlenséget;  mára már a segítő szakmát oktató - tényleg nem csak divatból emlegetett egykor a valódi emberi kapcsolatokat képviselő, családias hangulatú - intézmények is atomizálnak, megfelejtkeznek az emberről, így pedig elég nehéz emberközpontúságot közvetíteni.
Volt olyan kolléga, aki arra a felvetésemre, hogy szakszervezettel erősítsük meg a munkahelyi kollektívát és a szociális munkások gazdasági érdekeit, azzal utasított el, hogy "ő azért és ezért a kollégáért nem fog harcolni, mert ha rajta múlna már rég nem dolgozhatna szociális területen".
Egyre inkább ténnyé válik a gondolat; hogy nem egyedül van ezzel.

Egyes külföldi oktatási intézményekben bizonyos életkor betöltéséhez kötik a szociális területre jelentkezők jelentkezési feltételét. Ha nem is ez, de a felvételi alkalmassági újbóli visszavezetése kezdő lépésként elengedhetetlen.
Persze nem csak a "maiak" felelősségéről van itt szó.
Hiszen a régiek közül is többen mára kiégtek és ezzel gátolják kollégáik és leendő kollégáik munkáját.
Sőt általában a "régiek" az intézmények, ellátások és különböző szolgáltatások "vízfejei" is. Sokszor ők követelik meg, kényszerítik bele kollégáikat azokba az elvárásokba, melyekkel javarészt maguk sem értenek egyet vagy korábban nem értettek, de mivel működésük (és így egzisztenciájuk) ezek maradéktalan teljesítésétől függ, így behódolnak a "papíron stimmeljen" felfogásnak és az érintett pedig.... Elvégre nagyobb gond egy közig. hivatali ellenőrzés vagy figyelmeztetés, mint egy elégedetlenkedő ellátott "kurvaanyázása" hiszen az leszerelhető egy polgárőrrel, na és persze egy ellátotti panasz is "ledokumentálható". 
Azonban sokszor figyelhető meg, hogy a frissen kikerült pályakezdő elhelyezkedve, túlzottan is próbál alkalmazkodni és haptákban állva lesi főnöke szavát és elvárásait, hogy minél előbb, kérdőjelek nélkül teljesíthesse azokat, ami viszont a nála tapasztaltabb és kritikusabb kollégáinál kiveri a biztosítékot. 
És szociális munkásokról lévén szó, tudjuk, aligha van annál súlyosabb és megbocsáthatatlanabb hiba szakmánkban, ha valaki kérdőjelek nélkül, kritikátlanul csak parancsot teljesít.
Na az ilyen "szakemberekre" légyen az "régi" vagy "mai" nincs szüksége a szakmánknak.

2011. január 12., szerda

Prekárius lettem

Amikor másfél éve mondhatni nagy dirrel-dúrral kiléptem a hagyományos szociális ellátórendszerből, megszüntetve addigi létformám, mint szociális bérmunkás, aligha terveztem, hogy kiszolgáltatottabbként térek vissza.
Természetesen ez a kiszolgáltatottság nem a szakmai tevékenységemre, hanem inkább az alkalmazásom feltételeire vonatkozik.
A prekárius kifejezés egyszerre jelenti a bizonytalan létű, részmunkaidős vagy időszakosan foglalkoztatott, határozott idejű munkaszerződéssel rendelkező dolgozót. Nekem most módom nyílt ennek a kialakulóban lévő új munkaerő típusnak a megélésére, természetesen lényegéből adódóan mindössze 3 hónapig. A szakirodalom a hasonló feltételekkel foglalkoztatott alkalmazottakat prekariátus gyűjtőnévvel illeti. 
De mi vezetett arra, hogy látszólag meghazudtolva korábbi elgondolásomat és egykori szembehelyezkedésemet az ellátórendszerrel mégis visszatérjek? Ráadásul prekáriusként?
A válasz egyszerű, az okok viszont, melyek kiváltották a lehetőségét annak, hogy radikális szociális munkásként újra "kontárkodjak" a hagyományos szociális munkások terepén az paradox módon épp annak köszönhető, hogy a társadalmi problémákat rendészeti eszközökkel kívánja megoldani a jelenlegi városvezetés.
Erre lett válasz, egyes még az ellátásban dolgozó mondhatni radikális szociális munkások részéről, hogy akkor az aluljárókból kiszorított, elüldözött, kitiltott fedél nélküli embertársaink életének megmentéséért egy itthon újnak számító és koncepcióját tekintve úttörő ellátási formát hozzanak létre.
Így a létrejövő szolgáltatási forma, amely egy egyedülálló "alacsony küszöbű" vagy küszöb nélküli - kinek hogy tetszik, 15 férőhelyes, főként a helyi utcán élőkre koncentráló "intézmény", már számomra is csábítónak bizonyult már csak alapfilozófiáját tekintve ill. a kiváltó okra tekintettel, melynek létét köszönheti. 
Mindez arra sarkallt, hogy közvetlen tevékenységemmel is támogassam, hogy ez a válasz valóban megállja a helyét és bizonyítsa létjogosultságát - az egyre inkább a szociális intézmények és különböző vállalkozások érdekharcai mentén, melyek a forrásokért zajlanak - újra magukat az érintetteket emberszámba véve
Egyelőre sajnos csak 3 hónapig.

2011. január 7., péntek

A szabdság ára - a szelektív igazságszolgáltatásban

jr. Cornelius Dupree-nek miután 30 évet töltött ártatlanul börtönben, 2,3 millió dollárt ítéltek meg kártérítés gyanánt. Még 1979-ben ítélték el, az akkor még jócskán a "fehér, középosztálybeli, férfi dominanciájú" Texasban. Abban az államban, ahol a legtöbb embert végezték ki az USA-ban, amelyben először tiltották be a marihuánát, és abban az államban, melynek egyik nagyvárosában (Houston) 2009-ben bár meleg polgármestert választottak, de egy egykori fekete polgárjogi aktivista indult vele szemben.
Dupree a DNS tesztnek köszönheti szabadságát és becsületének visszaállítását.
Az USA-ban a helytelen ítéletek leggyakoribb oka: 
a szemtanúk általi téves azonosítás.
Az ártatlanul bebörtönzöttek felmentésével foglalkozó Innocence Project nevű amerikai szervezet adatai szerint 256 felmentés született DNS-bizonyítékok miatt az Egyesült Államokban eddig. Ezek közül 17 esetben halálra ítélt emberekről derült ki, hogy ártatlanul akarták őket kivégezni. Dupree esete tovább erősítheti a halálbüntetést ellenzők érveit és táborát.

kapcsolódó cikk