Egy kurva nagy problémáról

Amiről nem igen beszélünk, vagy csak saját berkeinken belül:

Most végre megtörném a csendet és ráirányítanám a közvélemény figyelmét, hogy van itt egy nagyon szépnek hitt szakma, mely ráadásul elég magas (legalábbis a mienkkel összemérve) társadalmi presztízzsel bír, de mégis jó páran a művelői közül aljasak és szemetek.

Az érintettek és a(z utcai) szociális munkások között nyílt tény, hogy bizony a mentősök igen gyakran eltulajdonítják a fedél nélküli állampolgártársuk valamire is érdemes értékeit. Itt olyanokra tessék gondolni, hogy cigaretta, személyes iratok(!) mobiltelefon és természetesen a nem ritkán előforduló főként papírpénz.

Persze bizonyítani nem lehet, hiszen általában a detoxikáló a végállomása az ilyen fuvaroknak, ahol bár gondosan lepapírozzák, milyen értékekkel vették át az illetőt, (halkan margón megjegyezve itt sem kerül fel mindig minden valódi érték) így ők mossák kezeiket. És valljuk be igen nehéz valóban feltárni, hogy a magánkívül lévő illető vagy legalábbis annak hitt, - aki azért annyira nem hülye, hogy ne emlékezzen, hogy melyik zsebébe volt a pénze, a detoxikáló áldásos tevékenységét így is jól eszébe vésse - rosszul emlékszik és álproblémáról van szó vagy netán valóban csorba esik a jó hírén ennek a nívós, felelősségteljes, többnyire önzetlen, és odaadó, azonban eszerint cseppet sem feddhetetlen mentős szakmának.

Mindenesetre tény; sokan már a mentő hallatán ódzkodnak és ezzel érvelnek, hogy inkább kint kijózanodik, minthogy a mentősök megszabadítsák megmaradt értéküktől - akarom mondani: beszállítsák a detoxba.

Sajnos nem segíti a dolgot az sem, hogy ezidáig nem vagy csak gyáván és halkan merték a szociális ellátó szervezetek felhívni a figyelmet a problémára, hiszen annyira ki vannak szolgáltatva a mentősök 

kénye-kedvének, ill. egész pontosan a Mentőszolgálaténak, (köztudottan igen jó a kapcsolat a mentőszolgálat hivatalosai és az szociális ellátók mamutjai között)  hogy egy ilyen botránykeltés, akarom mondani problémafelvetés magukon az érintetteken csapódna és többet ártana talán, mint amit használhat. Amúgy is miután telefonba megbizonyosodnak, hogy hajléktalanról van szó, hirtelen 3,4,5-el szorzódik az amúgy más, fedéllel rendelkező polgártárs esetében irányadó kiérkezési idő. Így most tőlem se várjanak konkrét neveket, mentőrendszámokat de még csak területet sem, a problémáról úgy általánosságban jó volna beszélni, hiszen sajnos úgy általánosságban létezik.

Egy gondolat bánt engemet: "Maiak" vagy "régiek"

Egyre több kollégától hallom azt, hogy: "igazából a szociálisokkal van a legnagyobb baj".

Már nem az első beszélgetésem volt, amikor az ellátórendszer ostorozása mellett felmerült az a szempont, hogy ma már 23 felsőoktatási intézmény kara, ontja magából a szociális munkás és szociálpedagógus diplomával rendelkező pályakezdőket, törvényszerűen felhígítva ezzel a szakmát. 

A létszámnövekedést szükségszerűen követi a minőségi romlás. A tanóraszám csökken, a gyakorlatok jelképesek (teher a diáknak és tereptanárnak egyaránt), a jóval 60 főnél nagyobb évfolyamok nem, hogy ellensúlyoznák a társadalomban és az emberek egymás közötti viszonyaiban meglévő felszínes, kiüresedett, érzéketlenséget;  mára már a segítő szakmát oktató - tényleg nem csak divatból emlegetett egykor a valódi emberi kapcsolatokat képviselő, családias hangulatú - intézmények is atomizálnak, megfelejtkeznek az emberről, így pedig elég nehéz emberközpontúságot közvetíteni.

Volt olyan kolléga, aki arra a felvetésemre, hogy szakszervezettel erősítsük meg a munkahelyi kollektívát és a szociális munkások gazdasági érdekeit, azzal utasított el, hogy "ő azért és ezért a kollégáért nem fog harcolni, mert ha rajta múlna már rég nem dolgozhatna szociális területen".

Egyre inkább ténnyé válik a gondolat; hogy nem egyedül van ezzel.

Egyes külföldi oktatási intézményekben bizonyos életkor betöltéséhez kötik a szociális területre jelentkezők jelentkezési feltételét. Ha nem is ez, de a felvételi alkalmassági újbóli visszavezetése kezdő lépésként elengedhetetlen.

Persze nem csak a "maiak" felelősségéről van itt szó.

Hiszen a régiek közül is többen mára kiégtek és ezzel gátolják kollégáik és leendő kollégáik munkáját.

Sőt általában a "régiek" az intézmények, ellátások és különböző szolgáltatások "vízfejei" is. Sokszor ők követelik meg, kényszerítik bele kollégáikat azokba az elvárásokba, melyekkel javarészt maguk sem értenek egyet vagy korábban nem értettek, de mivel működésük (és így egzisztenciájuk) ezek maradéktalan teljesítésétől függ, így behódolnak a "papíron stimmeljen" felfogásnak és az érintett pedig.... Elvégre nagyobb gond egy közig. hivatali ellenőrzés vagy figyelmeztetés, mint egy elégedetlenkedő ellátott "kurvaanyázása" hiszen az leszerelhető egy polgárőrrel, na és persze egy ellátotti panasz is "ledokumentálható". 

Azonban sokszor figyelhető meg, hogy a frissen kikerült pályakezdő elhelyezkedve, túlzottan is próbál alkalmazkodni és haptákban állva lesi főnöke szavát és elvárásait, hogy minél előbb, kérdőjelek nélkül teljesíthesse azokat, ami viszont a nála tapasztaltabb és kritikusabb kollégáinál kiveri a biztosítékot. 

És szociális munkásokról lévén szó, tudjuk, aligha van annál súlyosabb és megbocsáthatatlanabb hiba szakmánkban, ha valaki kérdőjelek nélkül, kritikátlanul csak parancsot teljesít.

Na az ilyen "szakemberekre" légyen az "régi" vagy "mai" nincs szüksége a szakmánknak.

Köztéri szegregáció (Arany János utca metrómegálló)

no comment

Prekárius lettem

Amikor másfél éve mondhatni nagy dirrel-dúrral kiléptem a hagyományos szociális ellátórendszerből, megszüntetve addigi létformám, mint szociális bérmunkás, aligha terveztem, hogy kiszolgáltatottabbként térek vissza.

Természetesen ez a kiszolgáltatottság nem a szakmai tevékenységemre, hanem inkább az alkalmazásom feltételeire vonatkozik.

A prekárius kifejezés egyszerre jelenti a bizonytalan létű, részmunkaidős vagy időszakosan foglalkoztatott, határozott idejű munkaszerződéssel rendelkező dolgozót. Nekem most módom nyílt ennek a kialakulóban lévő új munkaerő típusnak a megélésére, természetesen lényegéből adódóan mindössze 3 hónapig. A szakirodalom a hasonló feltételekkel foglalkoztatott alkalmazottakat prekariátus gyűjtőnévvel illeti. 

De mi vezetett arra, hogy látszólag meghazudtolva korábbi elgondolásomat és egykori szembehelyezkedésemet az ellátórendszerrel mégis visszatérjek? Ráadásul prekáriusként?

A válasz egyszerű, az okok viszont, melyek kiváltották a lehetőségét annak, hogy radikális szociális munkásként újra "kontárkodjak" a hagyományos szociális munkások terepén az paradox módon épp annak köszönhető, hogy a társadalmi problémákat rendészeti eszközökkel kívánja megoldani a jelenlegi városvezetés.

Erre lett válasz, egyes még az ellátásban dolgozó mondhatni radikális szociális munkások részéről, hogy akkor az aluljárókból kiszorított, elüldözött, kitiltott fedél nélküli embertársaink életének megmentéséért egy itthon újnak számító és koncepcióját tekintve úttörő ellátási formát hozzanak létre.

Így a létrejövő szolgáltatási forma, amely egy egyedülálló "alacsony küszöbű" vagy küszöb nélküli - kinek hogy tetszik, 15 férőhelyes, főként a helyi utcán élőkre koncentráló "intézmény", már számomra is csábítónak bizonyult már csak alapfilozófiáját tekintve ill. a kiváltó okra tekintettel, melynek létét köszönheti. 

Mindez arra sarkallt, hogy közvetlen tevékenységemmel is támogassam, hogy ez a válasz valóban megállja a helyét és bizonyítsa létjogosultságát - az egyre inkább a szociális intézmények és különböző vállalkozások érdekharcai mentén, melyek a forrásokért zajlanak - újra magukat az érintetteket emberszámba véve. 

Egyelőre sajnos csak 3 hónapig.

a mini "fűtött utca"