Semmik vagyunk; minden leszünk?

Végre; több hónapnyi reménykedés és türelmetlenkedés után megjelent a részlete - a szociális ágazatban soha eddig nem tapasztalt elszántság és ennek eredményeként megvalósuló összefogás letöréséért - az egyoldalúan a kormány részéről beígért bérpótléknak.

Egyoldalú volt, hiszen a dolgozókat közvetlenül képviselő 5 szakszervezet által életre hívott sztrájkbizottság a mai napig követeli, az egészségügyben végrehajtott bérkompenzáció szociális szférába való átültetését, valamint az állandó ágazati egyeztetést!

A szakszervezetek által követelt bérfejlesztés költsége, mintegy 30 milliárd forint a tegnap megjelent bérpótlék mintegy 9 milliárd forintba került, vagyis még az egyharmadát se teljesítette a kormány a követeléseknek, arról nem beszélve, hogy a bérpótlék az mellett, hogy bármikor megvonható, nem épül bele például a műszakban dolgozók műszakpótlékának bérszámfejtésébe sem.

4127-4192-4258-4913 Ft

Ennyi a nettó bérpótlékemelése a C, D, E és F kategória 1-es fokozatában lévő szociális területen dolgozóknak...

"Vicces, szánalmas, megalázó" - ezen jelzők röpködnek a közösségi oldalakon a szociális területen dolgozók bejegyzéseiben.

A szakszervezetek egy része, már amelyiket meghívták tovább brusztol a tárgyalóasztaloknál, az egyre nyilvánvalóbban időt húzó kormánnyal.

"...a sztrájk olyan érdekérvényesítési forma, melyben az emberek a sztrájk során aktivizálódnak, ugyanakkor az ezt megelőző mobilizáló erőt a sztrájk meghirdetése eredményezi" - ezt már Georges Sorel francia szindikalista írja.

Amiért előhozakodtam ezzel az idézettel az, hogy a szakszervezeteink vagy legalábbis testületi ülések hiányában, - legalábbis eddig még ebben a tárgyban nem hívattak össze - szakszervezeti vezetőink késlekednek a sztrájk meghirdetésével.

Joggal tehetjük fel a kérdést: mire várnak?
Kivárásukkal a szociális szféra munkavállalóit fosztják meg annak lehetőségétől, hogy a hazai szociális munka történetében először maguk a dolgozók is együttesen, egymásért kiállva küzdjenek az őket jogosan megillető anyagi megbecsültségért, szakmájuk elismertségéért, társadalmi státuszuk emeléséért. 

Sajnos mi radikális szociális munkások, mint egyéb más helyeken (tankönyvekben, szakmai szervezetekben) itt is margóra szorulunk és hiába javasoljuk a sztrájkot, az érdekvédelmi vezetők még kivárnak, eközben a napok telnek múlnak és a szociális terület dolgozóinak egy része ahogyan egyikük írta:  "olyan semminek érzi magát és a munkáját , de holnap felkel és az otthonban lakók ezt nem láthatják, ez igen nehéz."

Béremelés vagy sztrájk!

A címben lévő felkiáltás, összefoglalja a sztrájkbizottság által a kormány "ajánlatára" tett választ. És egyben ki is jelöli a jövő évi mozgásterét a szféra dolgozóinak.
Természetesen ez az összefoglalás sarkosnak tűnhet azok számára, akik nem követték az eseményeket vagy nem dolgoznak a szociális szférában.
Viszont a szociális területen dolgozóknak cseppet sem az, sőt.
Lehetne itt ecsetelni, hogyan jutottak idáig a szociális ágazat egyébként birkatürelmű munkavállalói, lehetne elemezni a többnél is sokatmondóbb statisztikai adatot a szféra átlagkeresetéről de felesleges, legyen annyi elég, hogy mintegy 6 éve nincs bérfejlesztés a szférában, így a kormány minimálbér emelése is szégyen szemre érinti a szféra olyan dolgozóit, akik pusztán hitvallásból olyanokért tevékenykednek, akik hazánk legelesettebbjei és legkiszolgáltatottabbjai.
Valóban minimálbért érdemelnek, azok, akik legkisebbjeinkkel (bölcsődések) vagy épp legtapasztaltabbjainkkal (idősek) foglalkoznak?
Természetesen a költői kérdésre nem várok választ, mert a válaszért nem kell messzire menni, egykoron az állam alkalmazottai (ma közalkalmazottak) voltak az elsők, akik a munkavállalók között először részesültek a dolgozók által kiharcolt különböző szociális vívmányokban és juttatásokban. A bismarcki németországban például ők voltak, akik elsőként jogosultak a beteg- és baleset biztosításból valamint öregség vagy rokkantság címen kaptak ellátást.
Az azóta eltelt 125 évben nagyot fordult a világ és azok, akik az összes modern kori tajgetosz kísérletek bukása után főként az állam szolgálatába állva (manapság civilként is lehet tevékenykedni bár egyre inkább a civilt is felváltja az egyházi fenntartás)
felesküdtek a korábban megvetettek vagy épp csak a közömbösség által halálraítéltek segítésére, na most ők azok, akiket az állam magára hagy ill. éhkoppra ítél. De nem csak minket néz le az állam, hanem azokat is, akikkel foglalkozunk. Soha nem volt időszerűbb az összefogás szakdolgozó és az érintettek között. A szociális ellátásokat igénybevevők vagy épp ezzel kapcsolatba kerülők között. 
Sokszor mi magunk közalkalmazottakként kizsákmányoltak is hagyjuk magunkat megvezetni, hiszen több élő példa mutatja, hogy azok akikért dolgozunk sokszor jobb helyzetbe vannak legalábbis egzisztenciálisan, mint mi magunk. A hangsúly azonban az egzisztencián van, ha mi nem lennénk akkor a viszonylagos jobb léte aligha biztosítana számára emberibb viszonyokat a mienkénél. Nem kell messzire menni, hiszen nagyon sokan vannak, akiket nem oltalmaz, a szó jó és rossz értelmében is 1-1 szociális intézményrendszer és ki van szolgáltatva az egyébként társadalmunkban egyre inkább többségi normának számító haszonlesésnek, kihasználásnak, számításnak. 
Egyszóval a szociális dolgozók lealacsonyítása egyenesen arányos a szociális ellátás által érintett milliók nyomorúságával és jövőbeni még inkább kilátástalan helyzetével. 
Az ágazatban dolgozók alacsony bére nem csak a benne dolgozóknak nem jó, annak sem, akit érint ez az ágazat és a szakdolgozók tevékenysége.

Így Karácsony tájékán mi más is lehetne az üzenet a szociális területen dolgozók érdekvédőitől (legalábbis egy érdekvédőtől biztosan) mint:

Összefogás értünk és azon emberekért, akikért dolgozunk nap, mint nap, az év eleji sztrájk értük és nem ellenük fog zajlani, a béremelést, pedig bár nem ők kapják, azonban ennek elmaradását nap, mint nap megérzik.   

Sztrájkkal a béremelésért!

2013. év szociális szakembere: Bende Anna

Megszereztük Talyigás Katalin beszédét, melyet az év szociális szakemberének kihirdetése előtt mondott el a díjazottról:
 

Korábban Az Utca Embere önkéntes hálózat aktivistája, elvégzi az ELTE egyetemi szociális munkás képzését, és már a diákévei alatt két civil szervezet alakulásánál is ott bábáskodik: a közösségi és radikális szociális munkásokat tömörítő Új Szemlélet Csoport megalakulásánál, valamint a fedél nélkül élő embereket és velük együtt közösen tevékenykedőket tömörítő A Város Mindenkié érdekvédő szervezetnél. 

Saját elmondása szerint az aktivizmus és a szociális munka nem választható szét, és ebből adódóan ugyanazért aktivista, amiért szociális munkás is: „mert egy igazságosabb és egyenlőbb világban szeretne élni”.

Gyakornokoskodott családok átmeneti otthonában, dolgozott munkaerőpiaci reintegrációt segítő projektben, éjjeli menedékhelyen, és utcai szociális munkásként is.

 

Társaival együtt olyan fontos társadalmi problémákra igyekszik fölhívni a figyelmet, mint a szegénység és a hajléktalanság kriminalizációja. Tevékenységében egyaránt jelen van a szakmai és az állampolgári tudatosság.

Többször is alkalmazta szociális munkásként a társadalmi kiállás eszközeit. Idén szeptemberben a parlament előtt elmondott beszédében szociális munkásként, jelenleg is a hajléktalan-ellátásban dolgozóként, nagy nyilvánosság előtt tiltakozott a főként otthontalan embereket sújtó szabálysértési törvény megszavazása ellen és beszédében kifejtette: „arra törekszem, hogy a hatalmon lévők és az egész társadalom figyelmét felhívjam a társadalmi igazságtalanságokra. Én eszerint végzem a munkámat, de úgy gondolom, hogy ez nemcsak szakmai, de állampolgári felelősség is. Ne hagyjuk, hogy a legszegényebbeket üldözzék!” 

Néhány héttel a beszédét követően többek fülébe jutott, hogy jó lenne, ha választana a civil aktivizmus vagy az ellátórendszerben végzett szociális munka között.

Azonban, ahogyan fent említettük, ő nem akarja szétválasztani a két dolgot: ma is dolgozik utcai szociális munkásként, és közben az életében legfontosabb tevékenységének írja le A Város Mindenkiében végzett munkáját. Elhivatottsága számos szakmatársának jelent inspirációt.

 

A kollégát, aki idén megkapja az év szociális munkása díjat Bende Annának hívják.

 

 

 

Ezúton is Gratulálunk!
A díjat a Szociális Területen Dolgozók Szakszervezete ajánlotta fel, elkészítője pedig Égi Marcell ékszer és tárgytervező volt.

Vitaindító a szociális munka nap alkalmából - Udvari Kerstin

Udvari Kerstin főiskolai adjunktus írása a 2013 évi Szociális munka nap alkalmából, arra a kerekasztal beszélgetésre, melyen betegsége miatt nem tudott részt venni: 

„A harc, a más emberek miatti, valahogy ismét magánügy lett, amilyen a középkorban volt, s ha önzetlenül vállaljuk, talán megéri, hogy egyedül viseljük minden velejáróját. Annak, aki elszánja magát, hogy púpként a hátára vegye egy kötelesség kényszerét, vállalnia kell, hogy egyedül maradjon a taktikus kortársak között.”

Bognár Szabolcs 1999-ben, halála előtt e fenti idézetet tartotta tárcájába, és hogy mennyire igazak e gondolatok, mi sem bizonyítja jobban, ha megnézzük a Szociális Munka Arcképcsarnokát, 25 volt kollégánk életrajzát, szakmai munkásságát ismerhetjük meg benne. Az átlag életkoruk 58,5 év, és csak egy harmaduk érte meg a nyugdíjas kort. Természetesen nem mindenki volt magányos harcos, de mindenféleképpen megállapítható, hogy a más emberekért folytatott harc Magyarországon elemészt. Főleg ha hittel, elszánással képviseljük embertársainkat, akik helyzetükből fakadóan nem képesek erre. Ha újítási javaslatokat, erőfeszítéseket teszünk a változásért, hamar szembe találjuk magunkat a taktikus kortársakkal, s ez sok erőt feléget.

A szociális munka világnapján mindenhol ünneplik a mások terhét magukra vállaló segítőket. S nemcsak a szakma képviselői egymás közt, hanem a társadalom, az állam köszöni meg e szakma képviselőinek, hogy felemelik szavukat a másodrangú helyzetben lévő polgárok érdekében, hogy támaszt nyújtanak mindazoknak, akik helyzetüknél fogva nem lehetnek teljes tagjai társadalmuknak. Mert mindenhol értik, elfogadják a szakma által képviselt értékeket – elsősorban az emberi méltóság tiszteletét -, és nem magánügy a másokon való segítés.

De mi is a helyzet Magyarországon? Állandóan találkozom azzal a kérdéssel, hogy ugyan már kik is ezek a szociális munkások? A felsőoktatásban dolgozó más tudományt képviselő kollégák, állandóan megkérdőjelezik szakmánk tudományos voltát. Aztán, amikor életükben kialakul egy krízishelyzet, vagy valamilyen ügyintézésben elakadnak, s segítségért fordulnak hozzánk, némileg megváltozik véleményük, de… Talán említenem sem kell a Tudományos Akadémia Elnökének nyilatkozatát. De nem más a helyzet a közvéleményben sem. Egy hallgató szakdolgozatában megkérdezte egy kisváros járókelőit, és 100 válaszadóból 75 arra a kérdésre, hogy ki a szociális munkás, visszakérdezett, hogy a közmunkások?  Ez az általános vélemény tükröződik a szociális munkások állami elismerésében is. Mivel Magyarországon a segítői tevékenység elsősorban az állam által finanszírozott, így például a szociális munkások bére jelzi/jelezheti az állam véleményét erről a szakmáról. A fizetések.hu internetes oldal tanulsága szerint a szociális munkások bruttó átlagbére 138.018 Ft/hó, ami 90.042 Ft nettó bért jelent, vagyis alig lépi túl a 2012. évi létminimumot. Ehhez képest a költségvetési szerveknél ez az átlagbér 182.182 Ft/hó, vagyis a mi munkánk csak 75%-ot ér a többi közalkalmazottéhoz képest.

Feltételezhető az állam is megtartja a maga ünnepségét a szociális munka világnapja alkalmából. Kérdés számomra, mit is ünnepel ezen a napon. Azt, hogy a hivatalos politika ideológiájává és gyakorlati megvalósulásává vált, hogy vannak másodrangú és harmadrangú állampolgárok? Hogy hivatalos határozatokban az szerepel, hogy embereknek rokkantsági járadék esetén a 2012. évi létminimum 38,7%-ból, vagy foglalkoztatást helyettesítő támogatásnál  e létminimum 26,5%-ból kell megélniük? Ha figyelembe veszem a létminimum számítás logikáját, akkor azt lehet mondani, hogy az egyik esetben ez egy ember napi kalória szükségletét épphogy, míg a másik esetben nem is fedezi! Amikor a kutyasétáltatóból eltűnnek a padok, mert négylábú kedvenceinknek jár a védett szaglászó hely, de földönfutóvá vált embertársainknak már nem jár a fekhelyül szolgálható kemény pad? Hogy egyeztethető össze ez az emberi méltósággal? Ennek megválaszolása nem ennek a kerek-asztal beszélgetésnek a feladata, válaszoljanak erre a hivatalos ünnepség résztvevői.

Mindezekből látható, hogy nehéz helyzetben van ma Magyarországon a szociális munka szakma. E kerek-asztal beszélgetésnek, arra kellene megtalálnia a választ, hogyan lehet megtenni az első lépéseket a változás érdekében. Álláspontom szerint a legfontosabb, hogy szakmánk megfogalmazzon egy könnyen képviselhető, mindenki számára érthető identitást. Amikor azt mondjuk, hogy szakmánk egy segítő szakma, bonyolult magyarázkodásokba keveredünk azzal kapcsolatban, miben is segítünk. Mindaddig, amíg magyarázkodni kényszerülünk, addig nem várhatjuk el szakmánk általános elismerését. De egy ilyen közös identitás lehetővé teszi, hogy megosztott szakmánk e mögé felsorakozzon, és közösen lépjünk fel nemcsak mások érdekeiért, hanem önmagunk érdekeiért is. Vagyis első kérdésem:

Mi lehet még a szociális munka szakmai önmeghatározása a segítői tevékenységen kívül? Javaslatom lenne, hogy a szociális munka egy ember jogi szakma, hiszen azért fáradozunk, hogy társadalmunk valamennyi polgára emberhez méltóan élhessen. Ez az önmeghatározás mindenki számára érthető és könnyen képviselhető Ez az önmeghatározás egyben egyértelművé teszi, hogy a segítés nem alapítványok, egyházak vagy magánszemélyek jótékonykodásának kérdése, hanem az állam feladata és kötelessége.  

Második kérdésem: Hogyan tudjuk magunkat megvédeni a kívülről érkező kihívásokkal szemben? Az egyik ilyen kihívás a politikáé, ami ma arra korlátozódik, hogy a szociális munkás takarítsa el szem elől a szociális problémákat. Nem megoldani kell, csak láthatatlanná tenni. Egy másik kihívás a hozzánk fordulók elvárásai, amikor nap, mint nap szembesülünk a leglehetetlenebb élethelyzetekkel, emberi sorsokkal. Mindennek úgy kell megfelelnünk, hogy közben mi magunk is napi egzisztenciális problémákkal küzdünk.  Mit tehet a szakember, hogy ne magányos harcosként élje meg munkáját? Mit tehetünk azért, hogy a szakmai dilemma ne egyéni dilemmaként jelenjen meg? Vannak erre szakmai válaszok, mint a szupervízió, esetmegbeszélő, de jelenleg ezeket a szakmai technikákat a finanszírozás a luxus kiadások kategóriájába sorolta, amennyiben az intézményeknek már nincs erre költségvetési keretük. Fontos lenne olyan új technikák megfogalmazása, megtalálása, amelyek hozzájárulhatnak szakmánk megerősödéséhez, szakmai önszerveződésünk előmozdításához, például az új technikai vívmányok bevonásával, hogy ezek segítségével javíthassunk például a Szociális munka Arcképcsarnokának átlagéletkorán.

Elnézést kérek a konferencia és kerek-asztal beszélgetés résztvevőitől, hogy egyrészt egészségügyi állapotom miatt nem vehetek részt személyesen a beszélgetésen, és vitaindító kérdéseim feltevése így egy kissé hosszabbra sikeredett a tervezetnél. Viszont remélem expozém gondolatébresztő volt és egy eredményes, előre mutató beszélgetés alakul ki szakmánkról, annak jövőjéről, a szükséges és nélkülözhetetlen változásokról, úgy hogy az már nem megosztja szakmánkat, hanem összeköti azt.