Gondolatok a koronavírus magyarországi megjelenésével kapcsolatban

A felsőfokú szociális szakképzettséggel* dolgozók nem egészségügyi dolgozók**!

De még csak nem is pasztorális tanácsadók, hit- vagy hittantanárok és nem teológusok.

Amikor ezen sorokat írom a hivatalos közlemények alapján 32 regisztrált fertőzött van Magyarországon.

1. A segítő, mint vírushordozó

Mind a hazai, mind a nemzetközi egészségügyi szervezetek tájékoztatói alapján a most legszükségesebb teendője: a vírus izolációja.
Vagyis mondhatnánk minden olyan tevékenység felértékelődik, ami nem a szociális munka.
Hisz a szociális munka embereket összeköt, bevon, integrál, emberekkel találkozik, kapcsolatot tart és ezen tevékenységeit önkéntesen, bizalmi vagy épp partneri viszonyban illetve bizonyos esetekben kötelezettség következtében fejti ki.

Számunkra ez utóbbi lesz még érdekesebb, hiszen, hogyan akar kötelezni bárkit is, amikor a legalapvetőbb általános és a veszélyhelyzet óta érvényben lévő egészségügyi óvintézkedéseknek nem feltétlen tud eleget tenni. 

Sok helyütt merül fel, a legszegényebbek ill. a szociális ellátórendszerrel kapcsolatba kerülők koronavírussal kapcsolatos nagyfokú sebezhetősége, hisz az idős-ellátásért hazánkban a szociális ágazat felel.
Éppen ezért nem mindegy, hogy a szociális szakdolgozók milyen preventív óvintézkedésben részesülnek, hogy a munkájuk részeként megvalósuló segítés, ápolás és gondozás következményeként netán maguk is vírushordozóként megfertőzik saját ellátottjaikat. 
Mert ezen esetekben amellett, hogy tragikus következményekkel jár a segítés, ápolás-gondozás, eközben a megfertőzött érintettek (vagy hozzátartozóik) később kártérítésre is számíthatnak.
Éppen úgy, ahogyan azon szociális ágazatban dolgozók is, akik bármiféle óvintézkedés nélkül -  melyeket számukra a munkáltatójuknak kellene biztosítaniuk, - ugyan úgy folytatják munkájukat, mint a vészhelyzet kihirdetése előtt. A Munka törvénykönyvének vonatkozó részei alább:

51. § (1) A munkáltató köteles a munkavállalót a munkaszerződés és a munkaviszonyra vonatkozó szabályok szerint foglalkoztatni, továbbá - a felek eltérő megállapodása hiányában - a munkavégzéshez szükséges feltételeket biztosítani.

(2) A munkáltató köteles a munkavállalónak azt a költségét megtéríteni, amely a munkaviszony teljesítésével indokoltan merült fel.

(3) ^*  A munkavállalót csak olyan munkára lehet alkalmazni, amely testi alkatára, fejlettségére, egészségi állapotára tekintettel rá hátrányos következményekkel nem járhat. A munkáltató a munkavállaló egészségi állapotának változására tekintettel köteles a munkafeltételeket, a munkaidő-beosztást - a 6. §-ban foglaltak figyelembevételével - megfelelően módosítani.

(4) A munkáltató biztosítja az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeit. A munkába lépést megelőzően és a munkaviszony fennállása alatt rendszeres időközönként köteles ingyenesen biztosítani a munkavállaló munkaköri alkalmassági vizsgálatát.

Amennyiben valaki úgy tapasztalja ennek tudatában, hogy anélkül akarják a megszokott tevékenységekre rábírni a munkahelyén, hogy a megváltozott feltételekhez nem teremtették meg az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeit, úgy megtagadhatja a munkavégzést, melyről mindenképp jegyzőkönyvet kell készíteni.

2. A segítő, mint áldozat

A bejegyzés első felkiáltó mondatának -A felsőfokú szociális szakképzettséggel* dolgozók nem egészségügyi dolgozók! - jelentősége alább nyer tanúbizonyságot:

"kérik a kórházigazgatókat, hogy hívják fel a dolgozóik figyelmét, hogy egészségük megőrzése nemzetbiztonsági érdek, hiszen a betegbiztonság és az egészségügyi ellátás biztosításához kiemelten fontos az egészségügyi ellátó személyzet egészségének és munkaképességének megőrzése"

A mai napig nem tudok róla és a szakállamtitkárság sem adott ki arról rendelkezést, iránymutatást, hogy ilyen nemzetbiztonsági érdek fennállna a szociális ágazatban.
Ezért szükséges, hogy a személyes találkozók megszüntetésével óvjuk magunkat, családunkat és legfőképp az ügyfeleket, érintetteket, akikkel munkánk során amúgy közvetlen kapcsolatban lennénk.
Sőt a felelőtlenség és veszélyeztetés esetén a vírus elterjedése bentlakásos intézmények szociális szakemberei között az egész ellátórendszer működését döntheti romba.
Ezért az ő esetükben külön indokolt lenne az előzetes szűrés és aztán önkéntes vagy nem önkéntes karantén. Éppen az ellátottak védelme érdekében.

A családgondozás és gyermekjólét területén természetesen létezhetnek a gyermekveszélyeztetés minősített esetei, melyek mielőbbi beavatkozást igényelnek, de ismerve a hazai ellátórendszer leterheltségét, szakemberhiányát és ezen helyzeteket megszüntető, felszámoló eljárások időtartamát - úgy kijelenthető, nem az egészségügyi járványhelyzet kellős közepén - főleg hangsúlyozottan megfelelő óvintézkedések hiányában - aligha most lenne ezen eljárások lefolytatásának az ideje.

A bentlakásos szociális intézményekben dolgozók esetében már szó volt arról, mennyire tragikus lenne, ha vírushordozóként megfertőznék az intézményben élőket, ezért az ő esetükben még inkább szükséges lenne központi iránymutatásra, igazgatásra, mert addig, akár a saját, akár az ellátotti érdeket figyelembevéve - megfelelő óvintézkedések hiányában - nem célszerű semmilyen kontaktálás. Természetesen most sokak számára nyilvánvalóvá válhat, hogy a szociális ellátórendszerben az egészségügyi ellátórendszerből átpateroltak ezrei vannak a hétköznapi nyelvhasználatban elterjedt elfekvő (ápolási) "osztályokon". Így aligha lenne meglepő, ha a korábbi egészségügyben foganatosított intézkedéseket és rendelkezéseket ne követnék a szociális ágazat - alapvetően egészségügyi jellegű - ápolást-gondozást nyújtó intézményeiben.

A mostani időszak még inkább megvilágíthatja mind a döntéshozók, mind pedig a társadalom számára, hogy bár léteznek alrendszerek, melyekben őket szolgálják ellátni, segíteni, támogatni, azonban az ezekben uralkodó 2 legfőbb hiány (humánerőforrás, eszköz), mely az alulfinanszírozottságból eredeztethető miatt jó esetben sokszor csak látszat -, még több esetben pedig inkább adminisztratív tevékenység zajlik. Békeidőben eldöcög, de veszélyhelyzet esetén koránt sincs felkészülve a fokozott és felelősségteljes igénybevételnek, mely ránehezül.

Amikor miniszteri rendeletek nincsenek betartva hétköznapi helyzetekben például a munkaidő fele részben kötetlen a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatoknál dolgozó kollégák esetében, így megfosztva a szociális szakembereket a tényleges kontaktálásoktól, akkor némi iróniával kijelenthetjük aligha kell aggódni azon, hogy most a családsegítők vagy épp esetmenedzserek fertőznének - bár utóbbiak esetében már beszélhetünk kötelezettségekről is - az érintetteket is sújtó kötelező kapcsolattartásról. De azt is vehetjük alapként, hogy minisztériumi rendelet írja elő, hogy "minden 25 ellátott családra 1 fő, de minimum egy fő" családsegítő jusson. Ehhez képest pedig a valóságban nem ritkák a 40-es családszámok egy családsegítő esetében. A munkaszervezés pedig általánosságban ott tart főként a fővárosban, hogy heti 1 terepnapja van a családsegítő és gyermekjóléti szociális munkásának.

Szóval ezen veszélyhelyzetek arra is alkalmasak, hogy szembenézzünk saját korlátainkkal és mielőtt megváltót játszanánk vagy hétköznapi hősökként lépnénk fel, - ezt szerintem meghagyhatjuk laikus segítőknek és egyéb nem hivatásos szakembereknek, természetesen tájékoztatva őket az esetleges veszélyekről - először győződjünk meg arról, az ideális az lenne ha a bennünket foglalkoztató intézmények, szervezetek győződnének meg erről, hogy mi magunk nem vagyunk fertőzöttek és utána jöhet minden más embermentő és segítő tevékenység, természetesen biztonságos és egészséget nem veszélyeztető (munka)körülmény között.



* (szociális munkás, szociálpedagógus, szociálpolitikus, szociális szervező) 
** Az Eütv. 3. § d) pontja szerint egészségügyi dolgozó: az orvos, a fogorvos, a gyógyszerész, az egyéb felsőfokú egészségügyi szakképesítéssel rendelkező személy, az egészségügyi szakképesítéssel rendelkező személy, továbbá az egészségügyi tevékenységben közreműködő egészségügyi szakképesítéssel nem rendelkező személy

további kapcsolódó anyagok:
15/1998. (IV. 30.) NM rendelet 
a munka törvénykönyvéről

Lojalitás mindenek felett avagy a hatósági rendelkezés elleni izgatástól a közokirat hamisításon át, a hűtlen kezelésig

Cikkünk azelőtt készült, mielőtt a legújabb a szociális szakmát borzoló esetet – a XIII. kerületi Hivatal Gyámügyi Osztályának két hivatásos gondnokát bilincsben vitték el a TEK-esek – a sajtó lehozta volna.

A szociális munka alkalmazott társadalomtudomány, kölcsönhatásokkal foglalkozik, melyek az egyén és a környezete között jönnek létre. Feladata, hogy képessé tegye a társadalom tagjait lehetőségeik feltárására, és azok minél teljesebb kiaknázására, javítsa az életszínvonalukat és megelőzze és kezelje a hibás társadalmi működésmódokat, nem az, hogy felerősítse azokat. – legalábbis hagyományos értelemben mindenképp.

Az utóbbi időben a bűnelkövető szociális munkás fogalma átértékelődőtt illetve a bűncselekmények típusai megváltoztak, legalábbis a nagyobb sajtónyilvánosságot kapott (már amelyik kapott ilyet) ügyek vizsgálata ezt látszik alátámasztani.

Először a Budafok-Tétény Család- és Gyermekjóléti Központ vezetőjéről derült ki, hogy finoman szólva is nem tartotta be az adománykezelési szabályzatot, sőt hamisított tudományos fokozatáról szóló oklevelével közokirat hamisítás bűntettét is elkövette.

Mígnem a napokban a XIII. kerület Kormányhivatalának Gyámhivatalába 2 hivatásos gondnokért – akik közül az egyik egyben egy Pest megyei város önkormányzata által fenntartott hajléktalanszállójának vezetője is – kivonultak a TEK-esek, és bilincsben vitték el őket. A vád itt: hűtlen kezelés. (Természetesen a vád beigazolódásáig a gondnokokat megilleti, - a szállóvezetőnek információink szerint nincs még meg a felsőfokú szociális képesítése – az ártatlanság vélelme).

Hát, hogy is mondjam.

A 2010-es évek elején egy bűnelkövető szociális munkás törvény és hatósági rendelkezés elleni izgatás vádjával került a nagyobb nyilvánosság elé, mint „hajléktalanvédő szociális munkás”. A VIII. kerületi kukarendelet elleni kukázást bejelentő szociális munkás, az elsőfokú bíróság szerint uszított és elkövette a bűncselekményt. Kukázó társainak egy részét szabálysértés elkövetésével marasztalták el. Szabálysértések egész sorát valósították meg ez időben szociális munkások tucatjai, akik közterületi tartózkodásukkal, karfák leszerelésével, spontán tüntetéseken való részvétellel, vagy épp kilakoltatások megakadályozásával kerültek hírportálok címlapjaira. 

A kép illusztráció.

A szakmánk régóta válságban van, de nem csak azért, mert más típusú bűnelkövető szociális munkások jelentek meg, hanem azért, mert az elfogadás és munkaerőhiány jegyében előzetes szűrés és szociális szakvégzettség nélküli emberek százai látnak el olyan feladatokat, melyekre csak ezen téglák kidőlésével irányul némi megdöbbenést kiváltó figyelem de ekkor már az egész szociális szakmát sújtva.

Ezen új „szakemberek” legfőbb jellemzője pedig a lojalitás.

Minden ilyen eset rávilágít, a lakhatási szegénység által érintett vagy egy ember cselekvőképességét részleges vagy teljes gondnokoltság esetén teljesen ki van szolgáltatva ezen szakembereknek, akiket nem ritkán a politika bíz meg és nevez ki. Sokszor nem ők ügyfeleznek, de ők irányítják, osztják be, dirigálnak az ügyfelező szociális munkásoknak és szociális gondozóknak.

A munkahelyi légkört ők teremtik, ahogyan sok esetben a fluktuációt is!

Egyre több a korpa, így egyre kevesebb a tisztesség is!

Nem szakmai érvek, hanem lojalitás kérdése, hogy valaki egy intézményt vezet, ezt láthattuk korábban és manapság is. Sőt, bizonyos állások elnyerése is azon múlik, hogy jó káder (volt korábban) az illető vagy sem. Sajnos a szakma kialakulása megelőzte a benne dolgozók önvédelmi reflexeit, így lemaradtunk és nem tudtuk még megfelelően kiépíteni ezen önvédelmi mechanizmusokat arról nem beszélve, hogy még kevés ütközetet is vállaltunk ahhoz, hogy megedződjünk. Szakmai egyesületeink, szervezeteink gyengék, nem állnak saját lábon, némi mindenkori kormányzat általi alamizsnáért hajlanak erre, hol arra. Nagyon keveseknek sikerül a hitelesség megőrzése.

A hagyományos (intézményesült, helyi) szociális munka több éves vergődése és paradigmaváltásának eredményeként a szakma új értéke: a lojalitás lett! 

Szakmai autonómia nuku.

A kevesek számára, akik még maradtak vagy követik a szakmánk sorsát, netán benne ellenállva szabotálnak nem maradt más, mint a csontvázak kidöntése, immár több fronton, hiszen nem csak a törvényhozói hatalom részéről megnyilvánuló szociálpolitikátlanság ellen kell küzdeni, hanem a sorainkba férkőzött szakmaiatlanság, szervilizmus és közöny ellen is.

kapcsolódó: áldoktor

uszított a hajléktalanvédő 

"Lemeztelenített király" - facebook bejegyzés

Alább Nemesnyik Judit a 3SZ irodavezetőjének facebookos bejegyzését közlöm, nem azért mert feltétlen egyetértek minden pontjával, de kendőzetlen és leplezetlen őszintesége valamint megosztó kérdésfeltevései engem megihlettek és az álláspontom az, arra kell sarkallják nem csak szakmánk mainstream és prominens képviselőit, hanem a szociális ágazat terepen és képzésben dolgozó szakembereit, hogy lefolytassák azt a vitát, melyből kikristályosodhat az 1993 óta toldozott és foldozott "szociális törvény" utódja (az 1997-es "gyermekvédelmi törvényről" nem beszélve). 
Mi más is lehetne a hagyományos szociális munkás miliő célja?
Természetesen senki nem lehet rest, ezt a munkát vagy mi végezzük el vagy mások fogják helyettünk - és abból nem lesz köszönet!
A radikális szociális munka mindig is a továbblépésben, a progresszivitásban végső soron az ember emancipációjában érdekelt, ennek eléréséhez pedig a jelenlegi status quo fenntartása aligha vezethet.   

A bejegyzésben kiemeltem a számomra releváns részeket, melyekre némi reakciót is adok itt a felvezetésben. (Aki magára a bejegyzésre kíváncsi az a kép után találja). 

Ugyanakkor ideje már, hogy egyre többen írjanak, vessék papírra, bejegyzésbe, blogba, szakdolgozatba, doktori disszertációba véleményüket, állástfoglalva az utókor számára is, hogy emelt fővel nézhessenek majd vissza, nem végrehajtó voltam csupán, hanem a szociálpolitika új paradigmájának tevékeny résztvevője.


A vélemény bejegyzés általam kiemelt sarokpontjai: 
1. áldozatok, (akiket Nemesnyik a példákban előhoz és többször a saját életükkel fizettek)
2.az eszközöktől megfosztott szociális munkások
3.kompetenciahatárok
4.felelősök
5.kötelező elvonók és hatósági intézkedések hiányának felvetése
6.a (polgári/burzsoá) jog problematikája, mely inkább védi a vagyont, mint az emberi életet (a természet védelméről nem beszélve)
+1 lásd lentebb

Áldozatok

Szociális munkásokként jól tudhatjuk a kapitalizmus, melyben élünk, - az életminőség szempontját figyelembe véve - még a kiszámítható és biztonságosnak mondható határozatlan ideig, teljes állásban bérből és fizetésből élők számára sem a kölcsönös segítségnyújtás és szolidaritás megtestesítője.
Akkor nem csoda, hogy a társadalomnak azokban a szféráiban, ahol mi is tanyázunk olykor, farkastörvények uralkodnak, ahol az "erősebb kutya baszik" elve érvényesül - még ha nem kis számban vannak üdítő kivételek is. 
Nemesnyik által kiragadott esetek igencsak borzolták a hazai hírfogyasztókat éppúgy, ahogy némely szociális ájtatos jellegű, a szegénységet nem ritkán romanticizáló szakembert. 
Pedig tudhatjuk és tudjuk a mindennapos nélkülözés, alá és fölérendeltségi (tőke-munka, szülő-gyermek, férfi-nő, birtokló-vagyontalan) viszonyok törvényszerűen teremtik meg a strukturális (társadalmi) bűn formáit, melynek a családon belüli erőszak éppúgy része, mint a nyomor szülte nélkülözés vagy az aktuálisan erősebb már gyengébb általi elnyomása. 
A jóléti állam visszabontása eredményeként az egyre szűkülő és csökkenő támogatásokért még ádázabb és kifinomultabb harcok indultak ami sok esetben, - mint minden fajnál - érthető, hisz az életösztön és a túlélésért folytatott küzdelem a legerősebb, még ha ez a harc sokszor épp a sorstársak ellen illetve kárára zajlik.
Társadalmi jelenségek révén pedig ott van ezek ellenkezője is, lehet nem olyan látványosan és semmiképp nem címlapokon és szalagcímeken, de a telepek aszfaltnélküli mindennapjaiban, a városi szegénység mocskos, droggal teli útvesztőiben ha másnak nem is, de nekünk szociális munkásoknak látnunk kell (ehhez pedig oda kell menni, részt kell vállalni a nélkülözés mindennapjaiban), észre kell vegyük, fel kell fedeznünk a szolidaritás és az elemi kölcsönös segítségnyújtás még meglévő nyomait és példáit, melyek építőkövekként járulhatnak hozzá bármiféle kiúthoz, hiszen csak ezen emberséget magában hordozó példák azok, melyek fogódzókat adhatnak számunkra, hogy a közösség megszervezése és felépítése majd megerősítésének (tudatosulásának) útján véget vessünk az ember ember általi kijátszásának és a farkastörvények felszámolásának.

Mezítelen király (eszköz nélküli szociális munkás, fegyvertelen katona*)

A jóléti állam halódásának - (ha végképp nem halt még meg?) - eredménye, hogy a zsoldosaik (szociális munkások, egyéb szociális irodák munkatársai) egyre inkább fegyvereik (értsd jóléti támogatások, legyenek univerzális, partikuláris, vagy épp egyedi, netán speciális, pénzbeli vagy természetbeniek) híján kénytelenek a puszta szó és persze a juttatásokat felváltó adminisztráció által nyomni és elnyomni a velük kapcsolatba kerülő érintetteket. 
Ezt tetézi még az egyszemélyes szociális munkás (családsegítő) intézményének hungarikuma, mely a bejegyzésben említett meggyilkolt kolléga tragikus esetét a törvényhozók költségvetési szempontok általi vezéreltségének következtében meghatározó és fenntartott strukturális bűn. 

Kompetenciahatárok

Az egyszemélyes szociális intézmények kapcsán pedig már a kompetencia kérdésénél találjuk magunkat. A radikális szociális munkások számára általában álkérdésként kezelendő kompetenciahatárok bizonyos szerzőknél (lásd: Kozma (1994): 67.p.) épp a team-munka segítségével oldhatóak fel. Az egyszemélyes szolgálat esetében miféle szakmai munkacsoportról beszélhetünk?
Ugyanakkor a fent hivatkozott Kozma vitairatban nemzetközi evidenciára hivatkozva, mint veszélyforrás jelenik meg a szakember a kliens számára, amennyiben többek között: "egyedül vagy támogatás nélkül dolgozik".(!)

Felelősök, felelősség


A felelősök esetében, amit mindenképp ki kell emelnünk és újra és újra hangsúlyoznunk az a Szociális Munka Etikai Kódexének ide vonatkozó örökérvényű és sokszor elcsépelt 13. pontja:

"A szociális munkás felelőssége, az Etikai Kódexet aláíró és csatlakozó szakmai szervezetek joga és kötelessége, hogy felhívják a döntéshozók,valamint a közvélemény figyelmét mindarra, amiben a nélkülözés és a szenvedés kialakulásáért a döntéshozók, a társadalom vagy egyes intézmények felelősek, illetve amivel akadályozzák ezek enyhítését." (forrás)

Ehhez viszont tényleg szükséges megszemélyesíteni saját magunk és a közvélemény számára is azokat a döntéshozókat és -előkészítőket is, akik közvetlenül előidézői a mai állapotoknak.

Kötelező elvonó, hatósági intézkedések

A mainstream, főként társadalomtudományi alapokon nyugvó szociális munkás képzőhelyek képzőinek és sok itt végzett korábbi hallgatónak a szemléletét borzoló (a konzervatív szociális munka hívőit kevésbé) fogalmak, sokkal mélyebb és e bejegyzés amúgy is egyre növekvő terjedelménél, hosszabb és önálló gondolatiságot kívánnának. 
Ezért röviden: ezen eszközök a szociális munkába való átültetése egyszerűen megfosztja ezen eszközöket alkalmazó vagy ezeket támogató szakembereket más olyan szervesen a szociális munka eszköztárába tartózó eszköztől, mint például a képességfejlesztés vagy az empowerment. Természetesen vannak olyan helyzetek és érintettek amikor szó sincs és nem lehet tudatosságnövelésről főként idő híján és más elnyomott okán, ezekben az esetekben indokoltnak tűnhet a hatósági - és egyéb kényszer- és kötelező intézkedés. Bár erre vannak a társadalomnak más intézményei és szereplői, akik már végeznek hasonló állampolgári jogokat korlátozó tevékenységeket, nem biztos, hogy ezen eszközökért a szociális munkásoknak is sorba kellene állniuk. Ahogyan esetmenedzserek százai állnak a kényszerítést és önkéntességet elválasztó "küszöbön", de még mindig inkább előszobái a hatósági intézkedéseknek. Ezen szakemberek küszöbön álló, az előszobában toporgó protokollja, a lentebb kifejtésre kerülő partizán jellegű szociális munka (melynek lényege nem az ellenállás, hanem az érintettek oldalán állás) tevékenységével csak igen körültekintően (vagy sehogyan) összeegyeztethető. Főként azért mert bár képesek lehetnek bizonyos jól képzett szakemberek ezen a két ellentétes pólus egy hajszál szélességű határvonalán magukat egyensúlyozni, de az érintettekben nem biztos, hogy ezt időben sikerül tudatosítani. Ennek híján pedig; nem sokat ér a bravúr.
A kényszerítés ill. egyéb hatósági jellegű beavatkozások esetében az irányultságot sem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen nem mind 1, hogy gyermekmentésről vagy épp családszakításról van szó! Ahogyan az sem, hogy a beavatkozás egy tragédia megelőzését eredményezheti, ahogyan a cselekvés halogatása pedig a tragédia bekövetkeztét, mint ahogyan a túlbuzgóság pedig egy életre szóló traumát.
Akárhogy, azonban a "mezítelen zsoldosok", "fegyvernélküli partizánok" csak saját maguk veszélyeztetése által tudnak relevánsan cselekedni.
A "vamzer" szerep pedig a jelenlét és a korábbi érintetti oldalon állás miatt vagy épp ezek ellenére a jelzés eredményeként induló együttműködés mindig sérülékeny épp a "jelzőrendszer" eufemizmusának burkában, hiszen ez a "jelzés" egyfajta (be)súgás, mindenképp valaki belső szférájába, a közvetlen habitatába ad betekintést vagy ad róla információt. Tény, hogy az érintettek egyre kevésbé kerülnek önkéntesen kapcsolatba a "szociális segítéssel".
A szociális munka nem csak defenzív, hanem cselekvő és beavatkozó révén offenzív jelleget is ölthet. 
Sőt! Kívánatos lenne az offenzív jellegű, proaktív, mintegy önvédelmi erőszakot/kényszerítést is az eszköztárában hordozó szociális munka. Melynek ellenirányú eseteivel napjainkban is találkozhatunk: lásd Károly bácsi esete.
Persze az is igaz, egy gyermekmentés (kiemelés) a ténylegesen veszélyeztető családból nem igen kerül címlapra. Lehet ebben hibázunk?

Jog

Pedig 1871 óta tudjuk, hiszen Eugéne Pottier így írta találóan ezt le a nemzetközi munkásindulóban:
"Azé a törvény, aki gazdag 
a szegény joga puszta szó."

Mi pedig akárhogy is vesszük, az állam hivatalos ellátórendszerének közvetlen vagy közvetett megbízottjaiként, kollaborálva (hivatalos munkaviszonyunk ennek írásos szerződése) de az ellátottak/érintettek oldalán állva partizánként*1 vagyunk jelen abban a küzdelemben, mely saját magunk és mások emancipációját szolgálja.

+1 

"Parasztként pedig" a költőinek tűnő "Uraim, mit adhatnék még Önöknek?" kérdésre pedig egy profán, ugyanakkor cseppet sem a tanult tehetetlenség állapotát magában hordozó válaszom marad:
KÖTELET!  - nekik, kolléga!

Egyre több a családon belüli erőszak, egyre több az agresszor, és egyre több a halálos áldozat. A kormány pedig néma. De meddig még?
Győrben egy apa megölte a 13 éves nevelt lányát, és a 10 éves fiát, majd önmagával is végzett. A Rózsadombon egy apa megölte a gyermekét, a gyermek édesanyját, a család kutyáját, majd önmagával is végzett. Egy férfi megölte élettársát, majd a szomszéd házba elásta. Egy 17 éves kamasz megölte a 6 éves unokahúgát, miután megerőszakolta. Minden héten meghal egy nő bántalmazás következtében, és havonta minimum egy gyermek, hasonló okok miatt. A kormány pedig néma. De meddig még?
Lassan 2 éve már, hogy egyetlen késszúrással megöltek egy családsegítő kollégát munkavégzés közben. A kormány pedig néma. Meddig még?
Néhány hete egy kamasz fiú késsel támadt a tanárára, a rossz jegy miatt, a napokban pedig egy 13 éves lány szúrta meg késsel a nála 2 évvel idősebb csoporttársát. A kormány pedig néma. Meddig még?
Szociális munkás vagyok. Hivatalosan családsegítő, nem hivatalosan egy „lemeztelenített király”, aki bár valamit képvisel, semmije sincs. Üdvözöllek hát a valóságban. Ím, lásd meg az igazságot.
Apa, anya sok gyerekkel. Jómódú család. Hatalmas ház, szép otthon. Mind két szülő agresszor, hogy éppen melyikük a generátor, az az éppen aktuális egészségügyi (mentális) állapotuktól függ. Tudják, hogy betegek. Terápiára jártak, de hasztalan. Komolyabb megsegítés kellene. Jelzés érkezik. Futok az események után. A telefonok úgy kezdődnek: „neked elmondom, de ne jegyzetelj, mert letagadom”. Nem rúghatom az ajtót a családra, mert pszichiátriai betegnél nem tudom, hogy ez mit indít el. Megsejtenek valamit. Nem akarnak együttműködni. A jelzést adó is hátrálni kezd. Talán túlreagálta. Talán téved. Butaság az egész! Csak én, a mezítelen király érzem a „veszélyt”, de a jog nem ismeri azt a kifejezést, hogy „megérzés”. Ez nem lehet jogalapja se egy védelembevételnek, se egy kiemelésnek. Ezek, megjegyzem, amúgy sem az én kompetenciáim. Ebben a gyámügy dönthetne, de nincs jogalapja, hisz indokként meg még sem írhatom, hogy a „kisgyermek a macskát a nyakára kötött zsinórral húzogatta a kövön”, mert nem a macskát akarom megmenteni, hanem a családot. Amit lehetett, megtettem. Nincs olyan, hogy kötelező „együttműködés”, indok nélkül. Apa elköszönt. Nem kér segítséget. Ha szerencsém van, kiderül hogy én is túlreagáltam. Téves riasztás. De mi van, ha nem?
A halálos kimenetelű családon belüli erőszak esetén nagy divat lett a családsegítő felelősségre vonása, de soha nem jut eszünkbe felelősségre vonni a törvényalkotókat. Miért?
80 éves idős nő. Késő este hív, hogy el kellett menekülnie éjszaka, mert a fia megint megfenyegette. Nem dolgozik, de pénzt akar. Bár a „gyermek” majd 40 éves, szüksége van alkoholra és drogra, hogy el tudjon lazulni. Éjjel sokadjára, de ismét rendőrt hívott a fiára, akik mentővel kórházba vitették a tomboló embert, miután szándékosan belefejelt az ablaküvegbe. 2 óra sem telt el, néhány sebtapasszal a homlokán, megjelent a fiú, és csak az idős, törékeny asszony gyorsaságán múlt, hogy az ajtón, és nem az ablakon távozott. Azóta bújkál. A fiú beszámítható, csak, ordítom hangosan: CSAK iszik. Alkoholistának lenni nem bűn, és kötelező elvonó nincs. Kérdezném Uraim, ott fent, miért? Miért a 80 éves asszony bujkál és menekül?
Kopogtatnak az ajtón. Az idős asszony a harmadikról. A szeméttároló kulcsát kéri. Az unokája kicsit mérges ma, ilyenkor a ruháit vagy az ablakon, vagy a szemétledobóba dobja. Legyint az idős nő, ó, semmi baj, miközben az arca kék-zöld, a karját alig tudja emelni. Mosolyog. Már megszoktam – mondja. Aztán hátat fordít, és minden héten 1 alkalommal bemászik a szemetes konténerbe, hogy összeszedje nyomorúságos életének apró morzsáit. Nem az én ügyem, de felmegyek. Nyoma sincs hogy a fiú agresszor lenne. Tiszta tekintetű, szép arcú gyerek. Kérésemre lemegy „segíteni a nagyinak”. Segítséget ajánlok az idős nőnek, de elutasít. Már megszokta. Beszélgetéseink közben felfedezem a demencia tipikus jeleit. Védelemre lenne szüksége. Csak hogy a családon belüli erőszak aljasul, és gonoszul kicselez. Mindig. Nem szól előre, és nem küld meghívót. Sejtjük, hogy ott ólálkodik a közelben, de a varázsgömböt és a szellemidézést betiltotta a kormány, így marad a megérzés. Ez azonban legfeljebb boszorkányégetésre elegendő, hatósági intézkedésre nem. És akkor még ott a patás ördög legnagyobb fegyvere, a jog!
Férj és feleség, plusz pár gyerek, és az elmaradhatatlan devizahitel. A szülők gyűlölik egymást. Mindkettőnek új kapcsolata van már, szabadulna a másiktól, de a hitel erősebb a templomba tett eskünél, hisz a templomi eskü csak élethosszig tart, míg egy jó hitel végtelenítve van, gondolva az unokákra is. Mindennap veszekedés, ordibálás. Apa már iszik, anya semmit nem csinál. A gyerekek meg nőnek, ahogy a bennük gyülemlő harag is. Aztán az egyik robban a suliba. Ő a zárt osztályra kerül, az áldozat kórházba. Apa tovább iszik, anya továbbra se csinál semmit. A lakást eladni nem tudják, a hitel elviszi a fizetésük felét, külön élet lehetősége nulla. Mind kettőnek joga van a lakáshoz. Ha beledöglenek is. A ház már árverezés alatt. Mostanra egyikük sem dolgozik, mondván, minek. Tényleg, minek? Köszönjük az olcsó hitelt Uraim, de a cián hatékonyabb, és gyorsabb.
Ím hát mezítelen királyságon egyetlen pillanata. A királynő elhagyott, a két lovas félreállt, a futók már a határ másik oldalán, és bár maradt két bástyám, ám ők is védtelenek. E két bástyám közül az egyik a tudás (szakmai) míg a másik a szív (megérzés, tapasztalat). Egyedüli védelmezőim a „parasztjaim”, akik bátran, szorosan körbefonva állnak őrt előttem. És ez a baj. Mert ha csak mindannyian 1 lépést tennének előre, csak egyet, ha csak egyszer, egyetlen egyszer emelnék fel a szavukat a családon belüli erőszak ellen, többé nem kellene bujkálniuk, rettegniük és szemetes konténerből kilógniuk. Mert a jog, ócskává vált birodalmamban csak a vagyonra vonatkozik, az emberi méltóságra nem. A játékmester megtréfált, és dzsinn lámpára cserélte a becsületet, az önzetlenséget, a jóságot, a tiszteletet, de még a gondolatszabadságot is. Így lettem magam is az, aki. A mezítelen király, akinek annyija sincs, hogy betakarhassa az utcán fagyoskodó hajléktalant.
Uraim, mit adhatnék még Önöknek?



* bár ezzel kapcsolatban érdemes megnézni Desmond Doss igaz történetéről szóló filmdrámáját https://port.hu/adatlap/film/tv/a-fegyvertelen-katona--hacksaw-ridge/movie-177995

*1 a partizán szó több jelentésű: "‘az ellenséges csapatok ruhájában alulról többé-kevésbé szervezett fegyveres harcot, akciókat folytató militáris csoport tagja", a fegyveres a mi esetünkben a szociális tevékenység, és szociális akciók szinonimája, a militáris alatt a mi esetünkben pedig a"harcias" értendő, ami jelentésében magában hordozza az elszánt, elhivatott, elkötelezett jelzőket is, - a többi talán nem szorul magyarázatra, ugyanakkor jelenti a "nem hivatalos"-at, az "elvhű"-t és a "hirtelen ötletből támad"-ot is

Szociális Munka Napja Konferencia eddigi díjazottak (frissítve!)

Felmerült az igény, hogy áttekinthető legyen, eddig kik kaptak díjat a Szociális Munka Napja Konferencián, mely konferenciát anno 2013-ban még az SZTDSZ (Szociális Területen Dolgozók Szakszervezete) kezdeményezett, majd az MKKSZ (Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete) és a SZÁD (Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezete) közös finanszírozású országos eseményévé nőtte ki magát. Jelenleg 4 (3SZ, SZMME, SZÁD, ELTE TÁTK Szociális Munka Tanszék) szervezet közös eseményeként valósul meg a szakmai nap. 

A fenti szervezetek mellett a korábbi rendezvények szervezői között fontos kiemelni a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesületet és a Szociális Innováció Alapítványt is.

Év Szociális Szakembere díj:

2013 Bende Anna (AVM)

2014 Csató Zsuzsa (Kézenfogva Alapítvány)

2015 Kalmár Szilárd (Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport)

2016 L. Ritók Nóra (Igazgyöngy Alapítvány)

2017 Németh László (Szociális Szövetkezetek Országos Szövetsége)

2018 Lasztócziné Szomoru Mónika (Miskolci Egyesített Szociális, Egészségügyi és Gyermekjóléti Intézmény)

2019 Urbanovszky Zsuzsanna (Kontúr Közhasznú Egyesület)     

2020 Meleg Sándor (Lajosmizsei Egészségügyi, Gyermekjóléti és Szociális Intézmény) 

2021 Benkő Fruzsina (InDaHouse Hungary Egyesület) 

2022 Vajda Zsolt (szociális munkás, szupervizor) 

2023 Rendesné Molnár Henrietta (óvodai és iskolai szociális segítők koordinátora, XX. Pesterzsébet Önkormányzatának Humán Szolgáltatások Intézménye)

2024 Váradi Éva (Sztehlo Gábor Gyermekotthon egykori vezetője, Nőszirom Klub közösségi szociális munkása)

2025 Kölesné Bukovics Zsuzsanna (Kiút Szociális és Mentálhigiénés Egyesület) 

Szociális Szakma Érdekvédelméért díj:

2013 Csikósné Divják Mária (SZTDSZ)
2014 Tóth László (SZTDSZ)
2015 Gálfi Brigitta (SZÁD)
2016 Bárócz Tímea (MKKSZ)
2017 Talyigás Katalin (SZÁD)
2018 Bóbisné Kodra Enikő (SZÁD)

2019-től a díj átnevezésre került és 

Szociális Szakma Érdekképviseletéért lett az elnevezése:

2019 Csordás Anett (Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület)

2020 Setét Jenő (Ide Tartozunk Egyesület)

2021 László Johanna (Esély Labor Egyesület) 

2022 Legendi Mónika (SZÁD) 

2023 VII. kerület SZÁD szakszervezeti alapszervezet közössége

2024 Bárnai Árpád (Élményakadémia)

2025 Gosztonyi Géza (SZMME)

2019-ben az Év Innovatív Szociális Szolgáltatója díj is kiosztásra került

2019-ben XIII. Kerületi Önkormányzat és Intézményei Felelős Iskola Díj (avagy hogy lesz egy felhívásból lélekmelegítő kapcsolat) elnevezésű esélyegyenlőségi programja nyert

2025-ben alapított Hegyesi Gábor díj első kitüntetettje Bányai Emőke (KRE- PK, ME-BTK ATTI) volt.